Ellenben, érdekes módon, a liberálisok szerint a népet rendkívül érdekli a fasizmus és az antiszemitizmus ügye. Igaz, ezek mint rendszerek már több mint egy fél évszázada elpusztultak, egykori bűnöseik – néhány kilencven év felé közeledő rozzant öreget leszámítva – már meghaltak. Eszméik feketelistán voltak, vannak. Elszórtan fellépő fura figurákat leszámítva senki nem lép fel ma náci programmal – nyugati filmek százait leszámítva, ahol a nácik szokták megtestesíteni a legsötétebb gonoszokat –, az emberek zöme már azt sem tudja valójában, kik is voltak a fasiszták.
S mégis. A nép állandóan érdeklődik a fasizmus, jobban mondva az antifasizmus iránt. Sőt, valójában állandóan veszélyben érzi magát a fasizmus és az antiszemitizmus miatt. Az utóbbi tézis különösen értelmetlen a nép viszonylatában, de a tézis áll, illetve annak állnia kell. Függetlenül időtől s attól, hogy az egykori diktatúrás kommunista konkurensek nézeteinek sok közük nincs a posztkommunisták sokszínű ellenfeleinek szemléletéhez. De miért is lenne érdekes a népnek több évtizede lezárult politikai rendszerek ügye? Hiszen – nem mellékesen –, ha a nép olyan hevesen antifasiszta lett volna, ahogy azt balos mítoszok állítják, akkor a fasizmusok nem kerülhettek volna hatalomra.
S egyáltalán, miért van szükség egy időtlenített fenyegető szörnyre? S miért nincs szükség – mondjuk – a kommunizmussal való foglalkozásra? Egyáltalán: mit jelent az, hogy a mai amerikai politikusok tanítómesterek az antiszemitizmust illetően, miközben elődeik nem engedték be a menekülő zsidó tömegeket? Milyen alapon kérhetnének ők számon mai magyar politikusokat, amikor elődeik nem bombázták az Auschwitzba vezető vasútvonalakat és krematóriumokat akkor sem, amikor már régen megtehették volna? Vajon mit ér a mai antiszemitizmus-vád egy olyan néppel szemben, amelynek vezetőit egykor a Zsidó Világszövetség képviselői kérték a németekkel való nem szembefordulásra? Vajon a budapesti zsidóság nagyobb részének megmenekülése tényleg orosz érdem? (Akik – nem mellékesen – szintén nem bombázták Auschwitzot és az oda vezető vasútvonalakat akkor sem, amikor például a magyar zsidók érdekében már megtehették volna.) Mi következik abból, ha egy népből kerültek ki gyilkosok is?
Vigyázat! Ilyen alapon egy másik bűnkatalógus is felállítható, s azon az sem segít semmit, ha a zsidóirtást semmi mással össze nem hasonlíthatóvá nyilvánítják egyesek. Egyébként tényleg az, mint ahogyan minden bűn, minden népirtás egyedi. Nem lehet szenvedéstörténeti hierarchiát felállítani. Egyszerűen csak azért, mert a saját szenvedést mindenki a legszörnyűbbnek tartja, s mivel azt egyébként sem lehet tárgyilagosan mérni, ostoba és méltatlan számháborúnál más nem következhet egy ilyen szemléletből.
Mostanában még erősödött is azok hangja, akik szerint a magyarság nem nézett szembe múltjával! S mondják ezt jórészt ugyanazok, akik szerint a kommunizmus, vagyis a múlt, nem érdekel senkit. Hogy lehet elképzelni egy olyan múlttal való szembenézést, amikor a múltnak csak bizonyos részei, eseményei és eszméi tartoznak a bűntudat szférájába, míg mások – egyébként ugyanolyan embertelenek! – elfelejtendők. Sőt, ha valaki kommunistázik, akkor abszolút korszerűtlen, ha fasisztázik és antiszemitázik, akkor viszont nagyon korszerű. Vagy van egységesen etikus mérce a múltra, s azt mindennel és mindenkivel szemben érvényesítjük, vagy kéretik minden fasisztázó stb. a hallgatásra.
Nem egyszerű az egységes etikai mérce: egyetlen kommunista sem lehet antifasiszta, ahogyan egyetlen fasiszta sem lehet antikommunista. Mindkét eszmekör ugyanabban az embertelenségben (= istentelen) bűnös – jelszavaitól függetlenül. A tudományos igazság egyértelmű – akár társadalomtudományi (szociológia, történelem), akár természettudományi (biológia) ideológiájáról van szó –, mindkét esetben bűnbakká nyilvánított emberi tömegek elpusztítása a program valósága. Jogokról, egyénről, másféle hitről, gondolkodásról ugyanúgy nem lehet egyik rendszerben sem szó. Mi a különbség?
Nos, igen, az érdekeltek s a bűntársak köre, illetve befolyása különböző s az áldozatok tömegeinek a túlélők világában képviselt súlya eltérő. Például a sok millió ukrán parasztnak nincs médiával felhangosított nemzetközi képviselete. Pedig – ezt ki kell mondani – létszámban ők felülmúlták a kiirtott zsidók számát! A kínaiak, kambodzsaiak már nem is érdekesek. Igen kívánatos volna, ha a modern istentelen barbárság bármely változatáról egységesen elítélő gondolkodást kapnának a jövő nemzedékei. Ahogyan a régmúlt véres történelmi konfliktusairól vagy gyűlölködéseiről is. Nem lehet az elnyomottak gyilkolásait mellékesnek, míg az elnyomók gaztetteit örök bűnnek feltüntetni!
Mindenkinek joga persze erről másként gondolkodni, de akkor legyen egy szubkultúra képviselője az, aki képtelen az egységesen értékelvű etika képviseletére. Mi is érdekli manapság az embereket? Előbb-utóbb az, amit eléjük raknak, hiszen a mai társadalmi többségnek már nincs saját vagy legalább is annak tartott (közösségi) értékrendje, emlékezete. Ez az űr telíthető szinte bármivel. Igaz, könnyű a töltetet cserélni, összekeverni, s így nincsen valódi közvélemény, kényszeríteni és korrigálni képes értékelvű közvélemény. Erre leginkább azok szoktak hivatkozni, akik az egykor valódi (organikus) közvéleményi struktúrákat szétverték, s azok helyett a maguk töltelékeit szeretnék annak tudni.
A kommunizmus azért nem érdekli az embereket, mert a mai önmagát kijelölő elit zöme sáros – így vagy úgy – a gonosz eme formájában, vagy ha nem, úgy az egykori haszonélvezeti részvétel miatt kell mosni a szennyest.
Tádzsikisztán
Hellenisztikus hatások egy eltűnt nomád birodalomban.
