Amíg felérünk a Kilátóhoz

Nem könnyű ráakadni a lehangoló óbudai panelrengetegben a Soteria Alapítvány Kilátó klubházára, a Bogdáni út és a Kerék út sarkán indiánösvény vezet a földszinti lakás bejáratához. Hívogató a fény, csengetni nem kell, a csupaüveg ajtó nincs bezárva, s függöny sincs: a segítséget kereső rögtön látja, jó helyre jött-e, s dönthet, lenyomja-e a kilincset, vagy inkább továbbáll. A Kilátó egyébként első ránézésre semmiben sem különbözik egy barátságos lakótelepi klubtól. Csak éppen akik ide járnak, pszichiátriai problémákkal küzdenek, általában hosszú évek óta orvosi kezelés alatt állnak, többségük csekély rokkantnyugdíjból él.
– Munkát, elfogadó közösséget találni, beilleszkedni a „normálisok” társadalmába pszichiátriai diagnózissal nagyon nehéz, sokan már akkor is megijednek, ha kiderül, hogy mondjuk egy skizofrén a szomszédjuk. Nemhogy a munkatársuk… Az első reakció rendszerint a tudatlanságból, a rossz sztereotípiákból fakadó elutasítás: amiben szerepe lehet annak is, hogy mindenki látott már legalább egy elmebeteg sorozatgyilkosról szóló thrillert – magyarázza Fekete Nóra, aki pszichológusként dolgozik a klubházban az alapítvány alkalmazottjaként. A Kilátó azért jött létre, hogy a pszichiátriai diagnózissal élők a kórházat elhagyva – a külső kapcsolatok hiánya miatt – ne kerüljenek légüres térbe, legyen egy hely, ahol igényeik szerint segítséget kapnak, vagy legalább támaszt, megtartó közösséget találnak. A cél, hogy ne kerüljenek vissza, vagy legalább ritkábban szoruljanak kórházi kezelésre. Ez nemcsak nekik jó, hanem az állandó forráshiánnyal küszködő egészségügyi büdzsének is. Ennek ellenére közösségi pszichiátriai ellátórendszer gyakorlatilag nincs Magyarországon, és e téren nem is várható javulás a közeljövőben.
A Kilátó ajtaján belépve szűk előtérbe jut a látogató, a helyiségben kétoldalt székek, a falat beborítják a prospektusok, egymás hegyére-hátára feltűzött szórólapok, információs anyagok. De olvashatók a tagok közfigyelemre számot tartó alkotásai is: versek, és a vaskos öniróniát sem nélkülöző velős mondások. Az előtérben éppen egy fiatal és egy idősebb férfi beszélget, kezükben cigaretta füstölög. A barátok közvetlenségével üdvözlik Nórát.
– Ez a „dohányzószalon”, csak itt lehet rágyújtani. Itt mindig ücsörög valaki, ez a klub legnépszerűbb helyisége, itt alakulnak ki a legjobb beszélgetések. Most azért nincsenek többen, mert még tart az angolóra – mondja, miközben beljebb tessékel. A folyosóról két kisebb szoba nyílik, ahol a különféle csoportfoglalkozásokat tartják. A kínálat széles, van itt minden: rajzkör, filmklub, gyógynövénytanfolyam, kézműves foglalkozás, bridzs, festésszeánsz, a foglalkozásokat többnyire a klubtagok vezetik. A szolgáltatások közé tartozik, hogy egyénileg segítenek munkakeresésben, és hetente egyszer orvosi tanácsadás is van, Csom Éva pszichiáterrel beszélgethetnek a látogatók. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a klubházban gyógyszert írnának fel, diagnosztizálnának, vagy bármilyen módon beleavatkoznának az idejárók rendes orvosi terápiájába. Naponta egy órán át mindenki ingyen használhatja a telefont, van számítógép, zenét hallgathatnak, filmeket nézhetnek a klubtagok. A legfontosabb mégis az, hogy itt mindenki olyannak fogadja el a másikat, amilyen. Lehet beszélgetni, tanácsot kérni, barátkozni, akár fesztelenül hallucinálni is. Oldódik a magány, kinyílik, emberibb lesz az élet, az állapot, amivel együtt kell élni.
A hangulatos nappaliban, ami a klub központja, egy középkorú, jóképű férfi rajzolgat. Extravagáns, sárga lencséjű napszemüveget visel, ránézésre is meg lehet mondani, hogy művész. Mint kiderül, D. tehetséges festő, a képzőművészeti szakközépiskolában érettségizett, és járt egy darabig a főiskolára is. A gondok akkor kezdődtek, amikor be kellett volna vonulnia katonának. Nem akart angyalbőrbe bújni.
– Paranoid skizofrén vagyok a diagnózis szerint – közli minden feszélyezettség, vagy tragikus felhang nélkül. Szimpatikus, intelligens társalgó, jó humorérzékkel. Rendszeresen jár a klubházba, és mint mondja, nem is hiányzik innen más, csak egy kicsivel több pénz kellene, meg lehetne több nő a klubtagok soraiban… Szavait általános derültség fogadja. R. is mosolyog az asztalfőn: a fiatal, csinos hölgy már kifelé tart súlyos depressziójából, és mint mondja, a gyógyuláshoz sok segítséget kapott a Kilátóban. Most a legfontosabb számára az, hogy munkát találjon. Nincs könnyű helyzetben, mert hiába van két diplomája, pszichiátriai diagnózisa miatt nem folytathatja a pedagógiai pályát. Gy. – aki leginkább újszerű térszemléletéről, és az ezt kifefejező plasztikáiról híres – szakács volt. Most autodidakta módon igyekszik fejleszteni számítástechnikai tudását, az alapítvány gépén tanul nap nap után. Számára is létkérdés a munka, hiszen alig harmincezer forint a nyugdíja. Egyelőre szórólapozással egészíti ki a soványka jövedelmét, de ez mindössze 1500 forintot hoz a konyhára alkalmanként. Unja, de azért csinálja. Legalább futja cigarettára.
A Soteria Alapítvány 1996-ban alakult, a cél egy nagy álom megvalósítása volt: legyen egy olyan krízisház Magyarországon is, amilyenek nyugaton, és az ötlet őshazájában, az USA-ban már régóta sikeresen működnek. Csom Éva pszichiáter vezetésével összeállt egy csapat, de az eredeti célkitűzést máig sem sikerült megvalósítani. Hamar világossá vált, hogy csak apró lépésekben lehet haladni. A pszichiátriai betegeknek szervezett rehabilitációs programoktól hosszú út vezetett a klubház létrehozásáig: a Varázshegy Egyesület közreműködésével először a Képíró utcában ütötték fel a tanyájukat, aztán több költözés után kerültek Óbudára. A 120 négyzetméteres lakást a Bogdáni út és a Kerék utca sarkán a harmadik kerületi önkormányzattól kapták, az alapítványnak csak a rezsiköltséget kell állnia. A klubház mellett megalakult a Labirintus csoport, aminek öt tagja kijár a krízishelyzetben lévőkhöz.
Pszichés problémával a statisztikák szerint minden második ember küzd élete során hosszabb-rövidebb ideig, és elmondható: egy ország népességének átlagosan egy százaléka skizofrén.
Azt, hogy a hagyományos intézményrendszeren kivüli közösségi pszichiátriai ellátási formák valóban felbecsülhetetlen segítséget jelentenek számukra, bizonyítja: aki egyszer rátalált a Kilátóra, rendszerint viszszajár. És a törzsvendégek zöme évek óta nem szorult kórházi ellátásra.
– A szociális törvényben benne foglaltatik: minden húszezer főnél népesebb településen és fővárosi kerületben az önkormányzatoknak létre kell hozniuk a pszichiátriai betegek nappali gondozó intézményét. A közösségi pszichiátriai létesítményekre vonatkozó passzust 1999-ben fogadták el, de a teljesítés határidejét folyamatosan kitolták, legutoljára 2003-ra. Tavaly viszont újabb öt év haladékot kaptak az önkormányzatok – magyarázza Soltész Ágnes, a klubház vezetője.
Pedig a közösségi pszichiátria iránt egyre nagyobb az érdeklődés és az igény. A fővárosban a Soterián kívül mindössze egy szervezet van, ami hasonló tevékenységet folytat, Soltész Ágnes tudomása szerint nincs is több az egész országban. A Kilátó klubháznak az a szerencséje, hogy a második és a harmadik kerület önkormányzata pozitívan áll az ügyhöz, de segít a szociális tárca, a Fővárosi Szolidaritási Alap, a Fővárosi Szociális Közalapítvány, a Soros Alapítvány és a CEMDAP. És jár az állami normatíva is, na meg persze lehet pályázni különféle programokra. Ha a támogatói lista hosszúságát nézi az ember, arra gondolhat, igen költséges egy ilyen nappali intézet működtetése. Mint kiderült, az esetmenedzsmenttel együtt – ami a klubháztól független szolgáltatás – mindössze 15-16 millió forint az évi költségvetésük. És munkájukkal – csak a klubházban – legalább 150 emberen segítenek.
– Hogy van ilyen, általában szájhagyomány útján jut el az érintettekhez, bár kéthetente hirdetünk a Pesti Estben és elvileg a pszichiátriai rendelők várójában is kinn van a hirdetésünk. Itt nem kell zárójelentést mutogatnia senkinek, bárki jöhet. Viszont meghallgatjuk, amit mondani akarnak, és ahogy tudunk, segítünk – mondja Fekete Nóra.
– Hogy érezted magad? – tudakolja, miközben kikísér. És én tényleg csak annyit tudok válaszolni: soha ne legyen rosszabb. Bármilyen furcsán hangzik, de egészséges volt a hangulat…