Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy vannak-e igazán szerény emberek. A szerénység általános hiedelem szerint erény. Tehát hasznos tulajdonság, hiszen rokonszenvet kelt. Így képmutatási formaként is választható. Aligha dönthető el, hogy a rokonszenv, amit a szerény emberek iránt érzünk, nem manipuláció eredménye-e.
Néha azt kell hinnünk, hogy a hencegők valójában gátlásosak, és magabiztosságuk belső zavart takar. Van is erre egy szép magyar szó: szájhős. Ámde: a legendás ökölvívó, Muhammad Ali győzelmei után ujjongva kiáltotta világgá: én vagyok a legnagyobb. S valóban ő volt az. S lám, nagyszájúsága mind mostanáig nem befolyásolta iránta érzett rokonszenvünket és csodálatunkat.
Viszont a túlzottan szerény ember némiképp gyanús. A Bölcsesség könyvében ez áll: „Felfuvalkodottság jár a bukás előtt.” Tulajdonképpen a felfuvalkodottság a belső szerénység hiányát jelzi, és bizonyos gátlástalanságra utal: a felfuvalkodott azt hiszi, neki mindent szabad, nem a szerencse, hanem önnön nagysága irányítja sorsát.
Egyértelmű, hogy a felfuvalkodott embert senki sem szereti, bár ha nagy a hatalma, hízelgők hada veszi körül. Lélekállapota persze nem tévesztendő össze a büszkeséggel és az önérzettel, bár azokkal lényegében egy tőről fakad. De a büszkeség a nehéz helyzetek elviselésénél nyilvánul meg, míg az önteltség éppen a sikeres pályán lévő emberek sajátja. Az akaraterő és nagyratörés olykor büszkeséggel társul, ám a büszkeség és az alázat egymással aligha ellentétes.
A magánéletben a felfuvalkodottság azonnali hátrányokkal jár, jobb tehát, ha öntelt voltunkat környezetünk előtt titokban tartjuk, bár nem muszáj annyira szerénynek lennünk, mint az ibolya. A Bölcsesség könyve minden bizonnyal nem is a köznapokra utal, az idézett mondás sokkal inkább a közegéből, a társai közül kivált, kiemelkedett személyiségekre vonatkozik. Ugyanis magasról lehet nagyot bukni, miként ezt mi is láthatjuk egy-egy országgyűlési választás során.
Ha valaki azt mondja: merjünk nagyot akarni, ezzel még nem esik a felfuvalkodottság bűnébe. Sőt: néha a szerénység, a kicsit akarás álorcájában megmutatkozó emberek a legönteltebbek. Azt kell mondanunk: minden esetben belső tulajdonságokról van szó, a külső megnyilatkozások ezeknek nem tükörképei. Nem felfuvalkodott ember az, aki szolgálni akarja nemzetét, s ennek érdekében határozottságot tanúsít. Ugyanakkor nem szerény ember az, aki alázatot és érzékenységet színlel, s közben ha alkalma nyílik rá, kíméletlenül érvényesíti saját érdekeit.
A képmutató ember célja felé tartva nem döngeti a mellét. Álságos voltában botladozni látszik, míg halad előre, s kezébe nem keríti a hatalmat. Tettei kezdetben nem látványosak, úgy fordul a nyilvánosság felé, mintha önbizalomhiánnyal küszködne, a belső értékeit, érzelmeit nehezen tudná szavakba önteni. Szerénysége már-már tüntető: nem vágyik hatalomra, nem vágyik dicsőségre. Ha hazudik, ha hamis ígéretet tesz, akkor is szerény. Lényét elrejtve várja, hogy eljöjjön az ő ideje. Arcára a győzelem percében sem ül ki káröröm, nem kéjeleg ellenfelei kudarcán, nem gúnyolódik, diadalát úgy fogadja, mint a nehéz küzdelemben elnyert igazságos jutalmat.
Ám később, nem sok idővel később a hatalom magabiztossá teszi. Sima modorát megőrizve egyre inkább vezérként viselkedik. Szerénysége és őszintesége most már igazságtudattal párosul, kíméletlenül letöri azt, ami ellene irányul, s közben úgy viselkedik, mint aki az igazság nevében jár el. Szép lassan, észrevétlenül felfuvalkodik. Csak az „elvakult ellenség” részéről éri bírálat. Néhány hónap alatt elhiszi, hogy helyzete kiérdemelt, semmi sem ingathatja meg. Szerénysége immár csak alkalmi jó modor. Miközben öntudata nőttön nő, nem gondol a bukásra.
Hogy szerény felfuvalkodottsága mikor éri el a kritikus határt, én nem tudom…