Hány Magyarország van?

A nyilvános politikai szónoklatok arra mindenképpen jók a médiának, hogy a politológusok másnap-harmadnap beszédértékelés címén elmondhassák mindazt, ami amúgy is a bögyükben van. Ez a szépen izmosodó szakma mára eljutott a munkamegosztásig: vannak, akik higgadtan mérlegelnek; van, aki mindenáron meg akar hökkenteni, botránkoztatni bennünket; s akad olyan is, aki burkolt pártüzeneteket kíván a nyilvánosságban elhelyezni a hivatásos elfogulatlanság álorcájában. Az országértékelés-értékelések ennek megfelelően hemzsegnek a személyeskedésektől – figyelni rendszerint csak azokon a pontokon érdemes rájuk, ahol átfedések mutatkoznak.
Az egyik ilyen átfedés (hogy a kormányzat a nem választókorú gyermekeket is beemelte retorikai tartományába) baloldali publicisztikai körökben is élcelődésre szolgáltatott okot: még a „pedofil” jelző is előkerült, ami azért talán a csillebérci villabotrány és a magukat gyermekbarátnak nevező „antifasiszta” segédcsapatok ismeretében is túlzásnak tűnik. A második átfedés az Európa-tervnek nevezett szónoki blöff volt – ám a mögötte lévő valóságanyagot még a nyilvánvalóan kormánypárti értékelések sem feltételezték különösebben tömör állagúnak. Ám a harmadik egybeesés annak az új elemnek a felemlegetése, hogy nem két Magyarország van, hanem egyetlenegy.
Az előző szónoki fogásokkal szemben ez komoly állítás; akár hosszú évekre is be tud fészkelni az agyakba – nem haszontalan tehát érdemben is foglalkozni vele. Az indíttatás érthető: azt sugallja, hogy vannak ugye az „árokásók” meg az „árokbetemetők”, de ez lényegtelen, mert az árok két oldala ugyanazon államhatárokon belül található. A kinyilatkoztatás ravaszsága abban rejlik, hogy miközben éppúgy felosztja a szereplőket két táborra, mint akiket szándékai szerint kritizál, a figyelmetlen szemlélő úgy vélheti: itt a kicsinyes közéleti torzsalkodásokon való felülemelkedésnek lehetünk tanúi – aki pedig mindezt közli velünk, azt e játéktéren nem érheti gáncs. Bölcsessége és megfontoltsága folytán olyan érinthetetlen ő, mint a hajdanvolt királyok, akik Isten kegyelméből uralkodtak – s akinek még azt is el kell hinnünk, hogy a politikának mint hatalmi sportnak nem a versengés, hanem az összesimulás a lényege. Volt már ilyen eszmény a gyakorlatba átültetve: akkor valóban egy országról, egy pártról, egy vezérről beszélhettünk, s aki holmiféle árkot mert volna emlegetni, azt a töretlen egység nevében könnyen bele is lőtték volna.
Rossz hír a beszédszerkesztőknek: nincs két Magyarország, de nincs egy Magyarország sem. Nagyon-nagyon sok Magyarország van, s ezekből áll össze az a valóságosnak gondolt Magyar Köztársaság, amelynek mindannyian a polgárai vagyunk.
A teljesség igénye nélkül: van egy olyan Magyarország, amelyet nem érint s talán soha nem is érintett az árokásóipar. Az életnek nevezett valamiből annyit fog fel, amennyit a valóságshow-k adagolnak neki. Ez az illúzió-Magyarország pedig korántsem valamiféle körmönfont televíziós összeesküvés eredménye: a szakadatlan kukkolás során családtaggá vált „hőseit” nemcsak egyik vagy másik kereskedelmi csatornán, de a bulvársajtó címoldalain is viszontláthatja. Sőt e „nulladik típusú Magyarország” szövevényes képzetét erősíti a közszolgálati televízió reggeli magazinja is, amelyre érthetetlen módon nem vonatkoznak a piaci verseny szabályai: nyakló nélkül népszerűsítheti az állítólag konkurens tévétársaságok mirelit sztárocskáit. Olyan tudati pókháló ez, amelybe könnyű belegabalyodni, de nehéz kiszabadulni belőle. Sőt ha valaki szakításra adja a fejét, a művelet után nyálkás és gusztustalan szálak tapadnak a bőrére. Van aztán egy olyan Magyarország, amelynek nincs kultúrája, s ennélfogva erkölcse sem. Mindent a hasznosíthatóságnak, az üzleti sikernek rendel alá, s érdekei érvényesítéséért a drasztikus eszközöktől sem riad vissza. Ügynökei ott vannak a bankokban és a felügyelőbizottságokban, de a parlamenti széksorokban is. Ez a Magyarország a politikát is olyan szappanoperának tekinti, amelynek tetszés szerint alakítani lehet a forgatókönyvét. Ha úgy tartja úri kedve, érdemes embereket taszít a mélybe s méltatlanokat emel pajzsra. Kíméletlen következetessége nem engedi, hogy bármiféle határt elismerjen – beleértve az országhatárokat is. Így aztán ez a Magyarország nem is feltétlenül csak Magyarország.
Van továbbá egy olyan Magyarország, amely egyik napról a másikra él. Négy-öt tagú család húzza ki a hónapot a minimálbért alulról súroló összegekből, s annak a koktélnak az ellenértéke, amelyet az egy és oszthatatlan Magyarországot hirdető közszolga télvízi rekreációja során elfogyaszt, komoly életszínvonal-emelkedést jelentene a semmiből varázsló háztartásoknak. E magyarországi páriákat az ópiummentesített mákos bejglit és a fájdalommentes disznóvágást pedzegető tévés uniópropagandák inkább csak felbőszítik: nekik ezek a hungarikumok is az elérhetetlen vágyak birodalmába sorolódnak.
Van egy olyan Magyarország is, amely nem igazán létezik, de professzionalista eltökéltséggel próbálják előállítani nekünk. Ez a PR-Magyarország potenciális hajónak tekinti az Erzsébet hidat, amelyet az Isten is arra teremtett, hogy közpénzből felvitorlázzák. (Az „egy hajóban evezünk” és az „egy Magyarország van” igazságai talán ugyanazokban a propagandaműhelyekben készültek.) Ez a virtuális Magyarország olyan képtelenségeket fordít a háromdimenziós valóság nyelvére, mint például az Európa-pontonhíd ötlete. Ezen a képzeletbeli hídon csak éjjel lehet ugyan majd andalogni, nappal viszont a szemünket is kiszúrhatja: az új Európába vezető átkelőt katonák ácsolják – nyilván azért, mert a régi, elmaradott hidak be lesznek robbantva a Dunába. Az eszmei zűrzavart még az sem menti, hogy közmilliókat lehet ily módon gyorsan, látványosan, de minden árulkodó nyom nélkül elkölteni.
Létezik egy olyan Magyarország is, amely szívesebben látná valóságos méreteiben és arányaiban a közös hazát. Ennek polgárai egy olyan országot őriznek a szívükben, amely talán soha nem létezett és soha nem is fog létezni a maga teljességében, mégsem lehet megkerülni. Az álmok és ideák e Magyarországa nem válhat nevetség tárgyává, függetlenül attól, milyen állami vagy tágabb keretekben egzisztál földi mása. Azt pedig végképp nem lehet állítani, hogy csupán az a tökéletlen, sok sebből vérző alakulat az egyetlen létező, amelyet épp az aktuális hatalom ural. Ez az erő hasztalan próbálja a saját zászlaja alatt egyesíteni ezt a sok-sok Magyarországot: nem az egy és a kettő között lehet választani, hanem az egy és a sok között.
Az egy és oszthatatlan Magyarország meghirdetése tehát nem ártatlan szónoki lelemény: nagyon is veszedelmes jövőképet sugall. Azt vetíti előre, hogy az egység bajnokai idővel megszabhatják a követendő ízlést, illemet és gondolkodásmódot. A demokrácia lényege, a pluralizmus kerülhet veszélybe. Nem is szólva arról, hogy egy szabadon választott kormányfő a legkevésbé sem választhat szabadon a kínálkozó Magyarországok között: nem mondhatja, hogy ez az az egy, amelyet én ismerek és elismerek. Az unitáriusok kiírhatják templomaikra, hogy egy az Isten – ugyanezt az országgal egyetlen politikus sem teheti meg többé.