Mi leszel, ha nagy leszel?

Az ígéretek ellenére az idei tanév is drága tankönyv- és tanszerárakkal, és az iskoláztatás minden korábbi szülői nehézségeinek újraéledésével kezdődött. De az élet már csak olyan, hogy a gyerekeknek tanulniuk kell… Így a tanulók többségének – mint egyedüli lehetőség – csak a jó hírű iskolában szerzett tudás és bizonyítvány marad. A gyermek jövőjébe menekülő szülők többsége pedig saját életét álmodja tovább az utódok iskoláztatásában. Mert a társadalom jobb köreibe elit iskolában szerzett diploma, de minimum érettségi nélkül ma már szinte lehetetlen bekerülni. Már az első szülői értekezleteken a leendő továbbtanulási lehetőségekről és felvételi vizsgákról esett a legtöbb szó. Erről beszéltek a tanárok, s erről érdeklődött – kénytelen-kelletlen – a szülők többsége is, mert ugyan kit is érdekel a jelen, amikor a gyerek jövőjéről van szó.
Mert a szülők olyanok lettek az utóbbi években, mint egerek a labirintusban: évről évre felveszik a kesztyűt, s iskoláról iskolára hajszolják felvételizni gyermekeiket. A legkevésbé „megétetett” szülők gyermekei még viszonylag a szerencsésebbek, mert nekik csak nyolcadikban, de a többieknek már negyedikben, vagy hatodikban ringbe kell szállniok. És a kis emberkék nekifutnak, újra és újra, elvégre mi mást is tehetnének? Hogy aztán a felvételik eredményei, mint megfellebbezhetetlen ítéletek sorolják őket a „megfelelt”, vagy „nem felelt meg” kategóriákba, őket, az egészből mit sem értő gyerekeket, kicsiket és nagyobbacskákat.
De öncélú küzdést nem lehet elég korán kezdeni. Így aztán a nebulók egyre újabb és újabb, ismeretlen próbatételeknek vágnak neki, „talán az egyik majdcsak sikerül” alapon. Pedig ebben az életkorban az olyan vizsgákra, amelyeknek nincs előre megadott, megtanulható, átlátható anyaga, még készülni sem lehet. Csak rettegni lehet tőle…
Hihetnénk, hogy a nagy továbbtanulási versengés oka csak a kevés férőhely a gimnáziumokban, különösen a legjobb hírűekben, a hat meg a nyolc évfolyamosokban. Azaz kevesebb a pad, mint ahányan oda beülni szeretnének. Hej, de hiszen nem a hely lett kevesebb, és sajnos nem a gyermekek száma lett több. Sőt! Csak épp az érdeklődés nőtt meg! No nem a tudás, pusztán a képzettség értékelődött fel, meg az általános egzisztenciális bizonytalanság nőtt meg, amely minden szülőt arra ösztönzött, hogy valahogyan próbálja meg biztosítani gyereke jövőjét.
És a megnövekedett érdeklődés oka az is, hogy egyedüli konvertálható tőkének a jó hírű iskolákban megszerzett – nem annyira tudás, mint inkább a – bizonyítvány tűnik. Ezért már nemcsak a gyermeke jövőjébe menekülő középosztály álmodja tovább életét az utódok iskoláztatásában, de az újsütetű vállalkozói és menedzserréteg is nagy presztízséhséggel indítja az iskolai bajvívó tornákon gyermekeit. S ők persze meg is kapnak mindent a jó szerepléshez: különórát és magántanárt, számítógépet és külföldi nyelvi tábort. Pénzt, paripát, fegyvert…
A hat- és nyolcosztályos gimnáziumokat meg az úgynevezett polgárikat – az egyházi iskolákkal együtt – egykoron hatalmi szóval szüntették meg. A nép nosztalgikus jobbérzése ezért is ápolta emléküket. Aztán, amikor az utolsó szocialista kormány újra engedélyezte a nyolc és hat évfolyamos gimnáziumok szervezését, az egykori iskolatípusoknak látatlanban bizalmat szavazott a közvélemény, hiszen a politikai kiábrándulás felértékelt mindent, ami a kommunista világ előtti idők emlékeihez tartozott, s viharos gyorsasággal szaporodtak meg az újfajta tagozatok. A jobb módú, s főleg az ambiciózusabb szülők gyermekei persze ezekbe a gimnáziumokba igyekeztek, s valóságos sikk lett a nyolc és hat évfolyamos gimnázium.
Így napjainkra elkeserítő méreteket öltött a gimnáziumok – különösképpen nem épp a legjobbak – elidegenedése az általános iskolák gyakorlatától és azok normális szemléletű tanmenetétől. S hovatovább már nem pedagógushoz, de még csak gondolkodó felnőtt emberhez is méltatlan néha az a közömbösség, amellyel egyes tanításból élő személyek (immár valamelyest megemelt díjazásért, ami persze korántsem az ígért mértékű) azt szemlélik, hogy leendő tanítványaik gimnáziumi, egyetemi belépőjegyül megkövetelt tudását vajon meg lehet-e egyáltalán szerezni egy normális általános vagy középiskolában. Egy olyanban, amely ha nem is szép és szabad, de legalább elviselhető diákéletet akar biztosítani a gyerekeknek: időt, lehetőséget játékra, a sportra és a pihenésre, meg arra is, hogy felfedezhessék a világot és önmagukat.
A klasszikus értékek képviseletére hivatkozó elitgimnáziumok önérvényesítő törekvései miatt az általános iskolák többsége a szabad szellemi műhelyből csak a továbbjutásért folyó küzdelem edzőtáborává vált, miközben szép, értékes gyermekévek mentek veszendőbe, s eltűnt a gyermekkor önfeledt szépsége, az önfelfedezés és az önkibontakozás időszaka.
A tavalyi felmérések szerint a fővárosban átlagosan öt-hat, vidéken pedig három-négy helyen is felvételizni kényszerült egy nebuló, mire bejutott. A többség a negyedik, a hatodik, s végül a nyolcadik osztály végén is próbálkozott. S a végén persze szinte minden gyerek felvételt nyert, aki alkalmas volt a továbbtanulásra. Az iskolák egy része a korábbi tanulmányi átlagtól tette függővé, hogy elfogadja-e gyerek jelentkezését, aztán – akiét elfogadták – azt meg nem vették fel, miközben a pótfelvételik során az iskolák kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a létszám feltöltésére. Mert a korábban elutasítottak – épphogy fel nem vettek – időközben már a sokadik iskolába felvételizve végre bejutottak, s így eszük ágában sem volt visszamenni egykori kudarcuk színhelyére.
Az otthon és a család is az iskola háttérintézményei lettek. A gyerekek már nemcsak egyszerűen iskolába járnak, de haza is számtalan iskolai feladatot hoznak, s a szülők többsége mindent megtesz azért, hogy a gyerek a lehető legjobb formában vehesse a másnapi akadályokat s időmérő edzéseket. De ugyan melyik túlterhelt és alulfizetett pedagógust érdekli ma már, hogyan olvassa el a gyerek – esetleg egyik napról a másikra – a hosszú kötelező olvasmányt, amely talán csak némely család könyvtárában lelhető fel? Vagy hogy az egykori orosztanár, aki csak néhány éve „ócseny hárásó sprikt dájcs”, tényleg olyan jól megtanulta-e az „ohne rabóta” miatti félelmében a nyelvet, hogy a gyerekek két év alatt igazi nyelvvizsgát tehessenek?
Így sem az iskoláktól, sem a szülőktől nem várható el, hogy ne éljenek a lehetőségekkel, s tanúsítsanak inkább józan önmérsékletet. Ezért aztán minden folytatódik, s minden megy a maga útján. Az idén is. S maradunk a sok tízezer Nyilas Misi országa.
Már augusztusban öles plakátok hirdették az egyetemek „garantált” előkészítő tanfolyamait (borsos áron), a leendő tanárok vezetésével, ahová illik beiratkozni, ha be akar jutni a gyerek az egyetemre (mindenáron).
Közben pedig az oktatási tárca meghirdette, hogy a „rendes” és fizetős helyek között igenis lehetnek eltérések a minimális pontszámot illetően, azaz ha valakinek 18 éves korában még kicsit rest az agya, attól még bekerülhet az egyetemre, ha jól meg tudja fizetni a méregdrága tandíjat. Nem kétséges, hogy a fizetős helyek száma – az intézmények bevételi kényszere miatt – nőni fog a felsőoktatásban. Mert ez az oktatási tárca így akar menni Európába.
Csak remélhetjük, hogy a tárca vezetőit, illetve a rendelet alkotóinak családtagjait nem ilyen módon diplomát szerzett orvosok gyógyítják majd.