Az európai minőségértékelések azt mutatják, hogy Magyarországon megvannak a csírái a regionális struktúráknak, és vannak bizonyos hagyományok is – nyilatkozta lapunknak a régiókérdés egyik hazai tudora, Horváth Gyula egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia pécsi székhelyű Regionális Kutatások Központjának főigazgatója. A kezdeteket felidézve elmondta: különféle értelmiségi körök a XX. században legalább négyszer rugaszkodtak neki decentralizáló közigazgatási reformnak, ám sikertelenül. Már a húszas évek végén megfogalmazódtak ilyen elképzelések, majd a harmincas évek végén, a Bibó István- és az Erdei Ferenc-féle országépítő stratégia is ebbe az irányba mutatott. Aztán a negyvenes évek derekán, majd 1968-ban, az új gazdasági mechanizmus meghirdetésével nyitott az ország a regionalizmus felé. Nem véletlen, hogy 1971-ben – Kelet-Európában elsőként – nálunk jelentek meg az első területfejlesztési dokumentumok. Vízválasztó volt a rendszerváltozás, amikor éles hangú viták folytak arról is, hogy milyen legyen a magyar közigazgatási rendszer. Az eredményt ismerjük: maradt a megyerendszer, 3135 önálló településsel.
– A XX. században kudarcot vallottak a regionalizmus megteremtésének kísérletei. Az előrelépés akadályát minden decentralizációs nekirugaszkodás időszakában a központi hatalom (és az ágazati irányítás) ellenállása és az ország területi közigazgatási rendszerének történelmileg meghatározott provinciális magatartása együttesen építette ki. Hiába fogalmazták meg a különböző dokumentumok a 20-as évek végétől napjainkig a nagyvárosi centrumok (Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs és Szeged) régióképző funkcióinak fontosságát, a rövid távú eredményekben érdekelt politikai elitek minden korszakban megakadályozták, hogy saját székvárosukon kívül kialakulhasson az a kritikus tömeg, amely kényszerítő erő lehetett volna a hatalom decentralizációjára. Ma is sok példát sorolhatnánk arra, hogy a megyeszékhelyek tényleges vagy látszólagos dinamizmusát nem a regionalizmus jövőbeli érdekei, a magyar nagyvárosi hálózat európai városversenyre való felkészítése, hanem politikai akarat által motivált döntések idézik elő – állítja a kutató.
Lamperth Mónika belügyminiszter nemrégiben úgy nyilatkozott, legkorábban 2006-ban közigazgatásilag is végképp búcsút mondhatunk az ezeréves múltra viszszatekintő megyerendszernek: a következő önkormányzati voksoláson már regionális vezetőket választunk. A közigazgatás régóta tervezett reformja körül azonban egyelőre számtalan a kérdőjel: Lamperth szavai szerint nincs kész forgatókönyv a régiók felállításának menetrendjéről, de a szakma a régiók optimális számát illetően sem egységes. Nem beszélve arról, hogy a reform végrehajtásához kétharmados törvénymódosítás is szükséges, tehát elengedhetetlen a politikai pártok egyetértése. Mikes Éva, az Orbán-kormány területfejlesztési ügyekért felelős államtitkára lapunknak úgy nyilatkozott: sajnálatos módon, a választások tervezett időpontján kívül eddig semmiféle konkrét elképzeléssel nem állt elő a kabinet, azonban a regionális átszervezésről – egyáltalán arról, hogy szükséges-e – csak a konkrétumok alapján lehet állást foglalni. Addig nincs miről véleményt mondani.
A polgárok többsége egyébként mindmáig nincs tisztában a majdani reform jelentőségével, a regionalizmusban rejlő lehetőségekkel, viszont sokan tartanak a hátrányoktól. De miért is kellene „leváltani” a jól bevált megyéket? Miért nem a megerősítésük, modernizációjuk a cél, hogy megfeleljenek az új közigazgatási követelményeknek? – fogalmazódik meg a kérdés az egyre halogatott reform kapcsán a „megyepártiakban”.
– Az uniós országjelentésekben mindig ott a kritika: gyenge a magyar közigazgatási kapacitás a strukturális területfejlesztési alapok fogadására. Ez azt jelenti, hogy a központi államigazgatásban nem épültek ki azok a szervezetek, amelyek professzionális módon foglalkoznának az uniós források felhasználásával. Ez igaz a középszinten, a régiók esetében is… A jelenlegi hét tervezési-statisztikai területfejlesztési régió az eddigi tapasztalatok szerint ugyan teljesíti az uniós csatlakozáshoz szükséges minimális követelményeket, de közjogilag nem stabil rendszer, és nem alkalmas a modern, versenyképes gazdaság építésére – szögezi le Horváth Gyula, hozzátéve azt is: a hét statisztikai régió közötti területi jövedelmi különbségek nálunk sem nagyobbak, mint Nyugat-Európa sok országában, viszont úgy tűnik, hogy a rés tágul a legfejlettebbek és a legfejletlenebbek között.
– Az Európai Unió regionális politikája a piac kedvezőtlen területi hatásait próbálja ellensúlyozni vagy mérsékelni, különféle eszközökkel segíti a kevésbé fejlettebbeket a gazdasági fellendülésben. Ha azt vizsgáljuk, hogy mi a legoptimálisabb beavatkozási terület, ahol a gazdaság komplex módon megjelenik – ideértve a piaci, társadalmi, a kulturális, környezetvédelmi és egyéb folyamatokat –, akkor azt láthatjuk, hogy a megye ebből a szempontból nem felel meg, mert nem elég nagy. A kutatások szerint vannak intő jelek arra nézve, ha a megyét tekintjük alapvető területfejlesztési egységnek, akkor kevésbé hatékony megoldások születnek. Csak egy példa: Magyarországon ma már minden megyében van felsőoktatási intézmény. Egy komoly, erős, sok- funkciós egyetem, vagy főiskola viszont nem egy megyét szolgál ki, hanem legalább másfél-két, egymilliós népességű régiót. Itt nemcsak a képzésről van szó, hanem a kutatásról, fejlesztésről is, azaz, milyen hatékonysággal képes közreműködni a régió gazdaságának átalakulásában egy adott felsőoktatási intézmény – állítja a tudós.
Mint elmondta, a régióépítésről szóló normaanyag a különféle regionális elképzelések elemzéséből, a nemzeti fejlesztési terv ajánlott működési modelljéből arra a következtetésre lehet jutni, hogy sem a törvényhozók, sem a kormányzat szándéka nem egyértelmű a régiók jövőjéről. A bizonytalan szabályozás miatt a régiók a területfejlesztési politika leggyengébb láncszemei. Ha a régiók kérdésében a politikai erők egyetértésre jutnak, a régiók számának és határainak végleges rögzítése előtt legelőször a hatásköröket és a működési forrásokat kell meghatározni. Ennek azonban párhuzamosan kell történnie a kormányzat decentralizációjával.
– A régióépítés csak akkor szolgálja a területi fejlődést, ha decentralizáció útján történik, s nem a megyék és a települések önállóságának rovására – szögezte le Horváth Gyula. Meglátása szerint – az empirikus vizsgálatok alapján – a decentralizált modell a legnagyobb ellenállást éppen a minisztériumok körében válthatja ki, amit következetes és határozott kormányzati, parlamenti fellépéssel, alkotmányos szabályozással lehet ellensúlyozni.
A vizsgálatok eredményei azt mutatják, a régióépítésben érintettek nagy része elvben támogatja a reformot, de nincsenek meggyőződve a jelenlegi régióhatárok és központjaik kijelölésének helyességéről, területi kötődéseik szűkebb körben érvényesülnek. Azonban – úgy tűnik – a szereplők véleménye alapján nem lehet a jelenleginél elfogadottabb régióhatárokat kialakítani. A határok kérdésére a régiók intézményesítése előtt, a tudományos vizsgálatok és tapasztalatok eredményei alapján lenne célszerű visszatérni – véli a kutató.
Horváth Gyula hozzátette azt is: nagyon fontos, hogy az érdemi kérdésekről – mint az állam decentralizációja és a regionális autonómia erősítése – ne tereljék el a figyelmet a régiók határvitájával, és a régióközpontok körüli huzavonával. Szerinte pillanatnyilag e két kérdés izgatja leginkább a megyei elitek különböző köreit. Árulkodó, hogy soha nem beszélnek, vitatkoznak arról – ami egyébként a lényeg –, hogy milyen funkciói legyenek a régiónak, mit adjon át a központi államigazgatás. Bizony úgy tűnik, hogy ott is most döbbennek rá, hogy netán változás előtt állnak.
– Miért kell pár millió forintos pályázatok elbírálásával a központi államigazgatásnak foglalkoznia? Miközben pályázatok százait, ezreit bírálják el és értékelik, ugyanezt az intenzitást nem lehet érzékelni stratégiai kérdések megvitatásában. Miért nem az európai uniós csatlakozáshoz oly fontos ágazati operatív programok kidolgozása a legfontosabb feladata? Miért nincsenek alaposan kimunkált, hosszú távú ágazatfejlesztési stratégiák ma Magyarországon? – tette fel a kérdést.
Horváth szerint nemcsak az operatív, hanem a fontos stratégiai tervezési feladatok is a régiókhoz telepíthetők. Annál is inkább, mert nem lesz járható út az uniós csatlakozás után az, amit egyes külföldi szakértők is sugallnak: hogy kis ország, homogén ország, az egyik szegletében kipróbált módszereket lehet alkalmazni, a másik felében is. Minden régiónak saját utat kell járnia. Azok az uniós tagállamok sikeresek, ahol differenciált, regionális fejlődési pályákon fejlődik az ország.
Azonban míg Nyugat-Európában több lépcsőben, szerves fejlődés során a gazdaság kényszerítette ki a regionális rendszert, Magyarországon – a sajátos történelmi körülmények miatt –, és mint ahogy ez Kelet-Európában szokás mindenütt, a központi akarat próbálja a gazdasági hatékonyság irányába terelni a közigazgatás rendszerét. Ez sok ellenérzést, érdekellentétet, feszültséget szül – mutatott rá Horváth Gyula.
– Most jött el az idő, amikor sok más szempont egybeesésének köszönhetően ezt a modernizációs lépést megtehetjük. Az európai csatlakozás szerintem az utolsó esélye Magyarországnak, hogy centralizált berendezkedésű országból decentralizálttá váljon. Nem egy föderatív országban kell gondolkodnunk, amiről egyesek ábrándoznak. Ehhez nincsenek meg a történelmi tradíciók. És ahhoz sem, hogy regionális minisztériumokról, kormányokról vagy parlamentekről szó lehessen. A regionális önkormányzati rendszer viszont alkalmas arra, hogy meghatározó szervező erőt jelentsen egy térségben, együttműködésre ösztönözze például az egyetemeket, a kamarákat és a gazdaság meghatározó szereplőit – összegezte álláspontját. Rámutatott arra is: bár elképzelhetőnek tartja, hogy a regionális önkormányzati választásokhoz szükséges formai követelmények megvalósulnak 2006-ra, de ezzel nem befejeződik, hanem éppen csak elkezdődik a regionalizmus megteremtése, kiépítése Magyarországon. Mint mondta, stratégiáknak kell készülniük arról, hogy az önkormányzatok megalakulásának napján mi kezdődik el. A tartalom a lényeg: a regionális önkormányzatoknak pontosan tudniuk kell, hogy partnereikkel együtt mit kívánnak tenni az új, hétéves uniós programozási időszakban.
Választási kérdőjelek. A közigazgatási változások érintik a választási rendszert is, így annak természetesen politikai következményei is lesznek – nyilatkozta lapunknak Török Gábor politológus. Ha a megyei közgyűlések helyét ténylegesen átveszik a közvetlenül választott regionális önkormányzatok, fontos kérdés többek között: mit jelent majd a közvetlen választás. Úgy véli: ha pártok fognak versenyezni regionális szinten, ez akár a pártok belső struktúráját is átalakíthatja. Esetleg három-négy megyei szervezetnek kell együttműködnie, közös jelölteket állítania, és ez nem egyszerű feladat, erős versenyt indíthat el a pártokon belül. Ha egyéni jelöltek versenyeznek, ugyan ez a helyzet… – szögezte le a politológus, hozzátéve: nem mindegy az sem, hogy a választókerületeket hogyan jelölik ki: egy közös regionális kerület lesz, vagy például a megyék töltik be ezt a szerepet… – E témában különösen igaz, hogy az „ördög” a részletekben bújik meg, mert a választási rendszer egyáltalán nem semleges technikai kérdés. Az, hogy milyen választási rendszerben választják meg majdan a regionális képviselőket, alapvető politikai következményekkel jár. A regionalizmus kapcsán nyilvánvalóan a politikai érdekek is megjelennek, a kérdés csak az, hogy mennyiben hajlandó majd a politika megfontolni, tekintetbe venni a területfejlesztési szakmai szempontokat akár a saját érdekek rovására is – összegezte véleményét. Mint mondta, lényeges kérdés az is, hogy a tervezett regionális önkormányzatok milyen hatásköröket kapnak. A megyei közgyűlések szinte alig-alig látnak el érdemi politikai feladatokat – kivétel talán a központi területfejlesztési források, pénzek elosztása –, de a területeiken lévő önkormányzatok munkáját nemigen tudják befolyásolni. Ha a régiók valódi politikai hatalmat kapnak, a közigazgatási reformnak növekszik a politikai tétje.
*
Önkormányzatok a tönk szélén. Lamperth Mónika állításával ellentétben nincs szükség régiós választásokra, hiszen Magyarországon ezer esztendeje léteznek a régiós feltételeknek megfelelő önkormányzatok: megyéknek hívják őket. A középszintet nem kell létrehozni, mert létezik, közjogi, közigazgatási, s önkormányzati feladatokra készen – állítja T. Mészáros András, a Pest megyei Fidesz-frakció vezetője, aki az elmúlt ciklusban a megyei közgyűlés elnöke volt. Szerinte a régiókkal kapcsolatban lázas kormányzati semmittevés folyik, mindez pótcselekvés, ami az EU-csatlakozás létező problémáinak palástolására szolgál. Hangsúlyozta: ha az önkormányzati rendszer reformra szorul, akkor csakis a középszint megerősítése lehet a cél. Úgy látja, a decentralizációról szóló kormánylózungok és a választási ígéretek ellenére gőzerővel folyik a megyék, s a települések „visszaállamosítása”, tönkretétele, anyagi ellehetetlenítése, és ezt az ellenzéknek meg kell akadályoznia. Rámutatott: Pest megyében – ami gyakorlatilag adósság nélkül zárta a ciklust – az új szocialista vezetés mostanra 1600 millió forintos hiányt produkált. A baloldal tradicionálisan ragaszkodik a központosításhoz, azt tanulta, hogy minél nagyobb valami, annál szebb, és nincs szükség differenciált érdekérvényesítésre – tette hozzá. Árulkodó jel – véli –, hogy a Nemzeti Fejlesztési Tervben az önkormányzatok meg sem jelennek mint célterület, pedig legalább áttételesen jelen kéne lenniük, hiszen a „kistérségeket” ők alkotják. – Minél nagyobb a káosz, annál könnyebb a zavarosban halászni. Ez az egész felhajtás oka – vélekedett.
Szoboszlai Dominik
Szoboszlai kirúzsozott plüssfiguráját Szingapúrban viszik, mint a cukrot + videó
