Nosztalgia

Én ne politizálnék, amikor mindenki politizál? – csattan fel Pomázi néni, miközben posztómamusszal a lábán óvatosan lecsoszog a jeges lépcsőn, hogy megetesse a macskákat. Azt mondja, egyetlen olyan nap volt, amikor nem politizált, éppen a tavalyi választáskor, ugyanis otthon felejtette a szemüvegét, és a leszázalékolt komája fogta a kezét, hogy be tudja húzni az ikszet a szavazólapon. Pomázi néni azóta se tudja, hova voksolt, a koma pedig mellébeszél, de ő ezen nem csodálkozik, mert az az ember már rég elitta az eszét. Képzeljem el, éjszakánként munkásőr egyenruhában főzi a pálinkát a pincében, és kóstoláskor minden kupicának tiszteleg. Idegelmére való ember, dohogja Pomázi néni, bár azt el kell ismerni, hogy van ízlése, hiszen JÓ ÉTVÁGYAT KÍVÁN A SZAKSZERVEZET feliratú, aranyszegélyes tányérból eszik, és utasellátós szalvétát gyűr a nyakába.
Bizony, az ember szereti a régi dolgokat, de nem azért, mert régiek, hanem mert a fiatalságára emlékeztetik. Pomázi néni elárulja, hogy az utasellátóról neki csodálatos emlékei vannak. Nem akar dicsekedni, de harmincöt évig ingázott a munkahelyére, és ilyen hosszú idő alatt sok minden történik a vonaton a szerelemtől a halálig. Őt is ott kerítette hatalmába a nagy érzés, sőt a sors könyvében az volt megírva, hogy a vonaton élje át a beteljesülést a d.-i postás jóvoltából, miután megittak néhány üveg Kőbányait a büfékocsiban.
Egyáltalán kapható még Kőbányai? – akad fenn a szép emléken Pomázi néni, miközben a macskák műanyag tálkájába kaparja az ennivalót. Nem mintha visszasírnám, mert a nosztalgia nem tárgyak, hanem érzések után vágyakozik, vagyis az elmúlt idő után kapdos, a fiatalságot akarja újra látni. Az ember álmodik, és ha felébred, az üres levegőt markolássza. Ha most kapnék egy üveg Kőbányait, nem innék belőle, hanem magának adnám, vagy a falhoz csapnám. Ha bekopogna az ajtómon az a postás, és az arcomhoz nyúlna a táviratszagú kezével, bizony elkergetném, ne is lássam soha többé. Tudja, aki fiatal, az még nem utazik visszafelé az időben, mert az a jövőt hajszolja, jelenti ki Pomázi néni, aztán arról elmélkedik, hogy a politikának nagyon is kapóra jön a nosztalgia, mert ott van például Gyuszi hentes, aki nyugdíjasként is tovább dolgozik, és a régi szép időket emlegeti, amikor legfeljebb csak karácsony előtt kapott az üzlet vesepecsenyét, akkor is ők vitték haza. Most meg nem tudják eladni.
Pomázi néni a kerítéshez csoszog, és áttér a médiaügyekre. Én mondom, nem véletlen, hogy a tévében elkezdték leadni a régi magyar filmeket. Így akarják az embernek eszébe juttatni azokat az időket, amikor volt házbizalmi, munkaverseny, faliújság, villamosperon, meg betyárbecsület. De mondok én valamit. Ezekből ma már egyre sincs szükség, kivéve a betyárbecsületet, mert az talán még megmenthetne bennünket. Ha lenne betyárbecsület, igazabb lenne a világ, nem csurogna a falakon annyi mocsok, és a politikusok se akarnának mindenáron vagyonokat keresni, miközben álszent képpel udvarolják szemközt a népet, és egymásra kenik azt a sarat, amit öt perccel előbb a saját képükről kapartak le.
Őszinteséget lehet pénzen venni, de betyárbecsületet nem lehet – szögezi le Pomázi néni.
Erről jut eszembe, mit szól hozzá, hogy az utóbbi hónapokban már a Heti Hetest is ismétlik. Egymás után lemennek az Orbán-kormány idején készült adások. Persze, nem vallják be, de a néző nem hülye, észreveszi, hogy a humor hatlövetűi még nem értesültek arról, hogy másik kormány van. Ó, ha szegény uram élne, most azt mondaná: eb sem rágódik a csonton, ha húsra talál. De ki törődik manapság a népi bölcsességekkel…? Pedig kellene, mert a nép mindig bölcs. Hogy mást ne mondjak, belátja, ha téved. Abban viszont mélyen igaza van a tévének, hogy a lét a tét. Próbáljon valaki megélni az én szegénységpárti nyugdíjamból! Na, mit mondjak még? Szerencsére az egészségemmel nincs különösebb baj, sehová nem rohanok, még a forradalomba se, de azért a sánta kutyát még a rossz lábaimmal is utolérem – kacsint pajkosan, aztán legyint, és elindul vissza a lépcsőn.