Oroszország minden gyengéje ellenére nagy utat tett meg az elmúlt 12 évben a totális rendszertől a demokráciáig, a szocialista tervgazdálkodástól a piacgazdaságig. Így van ez mindamellett, hogy ön még az 1998-as összeomlás előtt néhány hónappal Kína példájával ostorozta egyik munkájában az átalakítást. Mint akkor írta, míg Kínában a szocializmus, addig Oroszországban a kapitalizmus építésének demagógiája virágzik. Ezzel szemben Pekingben láthatók a piaci reformok, Moszkvában azonban nem. Ma is ilyen szigorúan nézi a gazdasági folyamatokat?
– Az elmúlt évtized gazdasági kurzusai mind irányukat, mind pedig eredményességüket tekintve nagyon különbözőek voltak. Sok jót például nem tudok elmondani arról az időszakról, amikor a Nemzetközi Valutaalap hibás tanácsai után mentünk, de négy év felesleges recessziót hozott 1995-től 1998-ig az ennél is tisztábban Anatolij Csubajsz nevéhez köthető gazdaságpolitikai kurzus is. Az 1998-as összeomláshoz vezető hétéves mélyrepülés leginkább az adóemelésekkel, a nemzeti valuta mesterséges korlátok között tartásával, ezek felülértékeltségével, a külső adósságok növekedésével jellemezhető. Ennek betetőzése volt az 1998-as válság. Ezután észszerűbb, felelősségteljesebb kurzus következett, vele pedig némi fellendülés. Sajnos, az utóbbi másfél évben ismét a gazdaságpolitika minőségi romlásának jelei mutatkoznak.
– Szavaiból most is érzem otthon legendássá vált szembenállását Csubajsszal, amely legutóbb az állampiac liberalizálása kapcsán csúcsosodott ki. Mennyiben magyarázható az önök vitája a gazdaságról vallott nézetek különbségével, s mennyiben a Putyinnal nagy számban a Kremlbe került pityeri, illetve a korábban Jelcin körül felbukkant moszkvai csapat vetélkedésével? Ön péterváriként miként fogalmazná meg a két stílus közti különbséget?
– A Csubajsz vezette RAO JeESZ liberalizálásáról csak anynyit, hogy a meghirdetett piacosítás helyett bizonyos, reformnak beállított változások zajlanak, amelyek következtében a mainál is hatalmasabb szupermonopólium jön létre. Ráadásul a RAO JeESZ esetében lényegében megismétlődhet a szintén Csubajsz által kezdeményezett, s a tulajdon szétlopásával végződött 1995-ös privatizációs modell. Én személy szerint úgy vélem, hogy semmi jóra nem vezet, ha az állam beavatkozik a piaci folyamatokba. A hatalom legfőbb kötelessége, hogy ne zavarja az üzleti szférát a pénzkeresésben. Ami pedig Szentpétervár és Moszkva ön által emlegetett ellentétét illeti, én ilyenről nem tudok.
– Amit elmondott, ahhoz szorosan kapcsolódik az oligarchák kérdése. Jelcin időszakát az oligarchikus kapitalizmus virágzásaként szokták jellemezni, míg Putyin harcot indított az oligarchák ellen. Milyen eredménye van az állam és az üzleti szféra szétválasztását célzó törekvéseknek?
– E probléma kapcsán először tisztázni kell, mit is értünk valójában oligarchikus berendezkedésen és oligarchákon. Az oligarcha ugyanis nem egyszerűen gazdag ember, hanem olyan, általában tehetős valaki, aki pénze segítségével nyomást gyakorol az állam szerveinek döntéseire, a végrehajtó és a törvényhozó hatalomra egyaránt. Ilyen kritériumok alapján Oroszországban két igazán ismert oligarcháról beszélhettünk, s ma már mind Borisz Berezovszkij, mind pedig Vlagyimir Guszinszkij külföldön élnek. Ma az országban egyetlen igazán oligarcha van, Anatolij Csubajsz, míg a többi inkább tehetős, ismert és befolyásos üzletembernek minősül. Csubajsz kezében azonban ott egy olyan monopólium, mint a RAO JeESZ, érdekeltségei vannak a sajtóban, s komoly befolyása van egy párt, a Jobboldali Erők Szövetsége felett.
– Térjünk vissza Oroszországhoz, a gazdaság jelenlegi helyzetéhez. Szembetűnő, hogy Moszkva befolyása a nemzetközi porondon jóval nagyobb, mint az ország gazdaságának erejéből ítélve elvárható lenne. Nem véletlen, hogy Putyin elnök éppen az Európai Unió talán leggyengébb országának tartott Portugália szintjének elérését tűzte ki az elkövetkező 15 évre. Ön szerint mennyi időre van szüksége Oroszországnak a jelenlegi hátrány ledolgozásához?
– Putyin 1999-ben még miniszterelnökként vázolta a fenti célt, s elsősorban az egy főre jutó GDP szintjének elérésére gondolt. S azt is hozzátette, hogy ehhez évi 8-10 százalékos növekedést kell produkálni. S miért ne lenne ez lehetséges!? Ennek érdekében azonban folytatni kell a jelenlegi gazdaságpolitikai kurzust.
– Ezzel kapcsolatosan hadd idézzek egy másik, éppen a gazdaság növekedése, illetve ezzel összefüggésben a strukturális átalakulások körül folyó moszkvai vitát. A tavaly produkált mintegy 4 százalékos GDP-növekedés kapcsán fogalmazta meg ön is, hogy fel kell adni azt az elképzelést, miszerint a reformok tempója fontosabb azok tartalmánál. Meg kell tehát fontolni az ambiciózus 8-10 százalékos növekedési terveket is…
– Mit mondjak erre? Olyan dolog ez, minthogy jobb egészségesnek és gazdagnak lenni, mint szegénynek és betegnek. Létező, ám mesterséges dilemmára utalt tehát a kérdésben, hiszen a gazdaság gyors növekedése elképzelhetetlen szerkezeti reformok nélkül. A valódi, mélyre ható strukturális átalakulások pedig a jelenlegi mintegy 4 százalék helyett valóban 8-10 százalékos növekedést hoznának.
– Hadd vessek fel még egy kínos kérdést. A tavalyi négyszázalékos gazdasági növekedés is főképp az olajszektornak volt köszönhető. Ezzel kapcsolatosan általánosan elhangzik, hogy a kőolaj nemzetközi árától alapvetően függ az orosz gazdaság, s komoly válságba sodorhatja Moszkvát, ha az árak 12-13 dolláros szintre esnének. Mit szól ezekhez a vészjósló véleményekhez?
– Azt, hogy tévednek, akik így gondolkodnak! Hadd emlékeztessek ezzel kapcsolatban, hogy a gazdaság növekedése akkor volt tempósabb, amikor az olajárak alacsonyabbak voltak, s most lassult le, amikor csúcson vannak. Nem hiszem tehát, hogy közvetlen kapcsolat lenne e két tényező között. Sőt, meggyőződésem, hogy az orosz gazdaság növekedésének jót tenne az olajár mérséklődése. A magas árak ugyanis kényelmessé teszik a piaci szereplőket, s a rendszer túlságosan a külgazdasági konjunktúrára támaszkodik, a többi ágazat recesszióba kerül, mivel túlságosan függ az olajszektortól. Elgyengül a valuta nagyszabású beáramlásától, amelyért igazából nem dolgozott meg. Ezzel együtt növekednek az árak is, így a termelés költsége, amely csökkenti a gazdaság hatékonyságát.
– Sokan úgy vélik, hogy az iraki válság körül valójában az új világrend bontakozik ki. Milyen politikát javasol ennek fényében s az orosz érdekeket figyelembe véve Irak kapcsán az elnöknek?
– Először is nem hiszek abban, hogy most új világrend formálódna, ami pedig Irakot illeti, négy forgatókönyvben gondolkozhatunk. Az első, hogy katonai beavatkozás nélkül lefegyverezhető Irak. A második viszonylag gyors, katonai értelemben „tiszta” lefolyású akcióval, míg a harmadik piszkos háborúval, a negyedik forgatókönyv pedig hoszszú, elhúzódó, ráadásul az egész térségre kiterjedő konfliktussal számol. Talán mondanom sem kell, hogy Oroszország szempontjából a legjobb az lenne, ha fegyveres beavatkozás nélkül menne végbe Irak lefegyverzése. Az összes többi forgatókönyv negatív hatással lenne a világgazdaságra és Oroszországra is.
napenergia
Aki napelemet szeretne, erre mindenképpen figyeljen!
