A texasi cowboy
George W. Bush háborús elnök. Elsősorban a nemzetközi, de alighanem az amerikai közvélemény számára is cáfolhatatlan ez az állítás. Beiktatása után közvetlenül, 2001 elején egy erőteljes – a légi tilalmi övezeteken túlterjeszkedő – iraki csapással még csak jelezte, hogy diplomáciai járatlansága és tanulatlansága távolról sem jelenti a külvilág „elhanyagolását”, mint azt kampánya során sokan sejtették. A külpolitikailag szinte már megütközést keltő módon alacsony képzettségű elnök kormányzását ilyetén módon előre megjósolók azonban igencsak tévedtek, hiszen nem vették figyelembe a mögötte álló apparátus tapasztalatait. Ezek nélkül az emberek nélkül, akik a Bush nevével fémjelzett politika elsődleges támaszai, lehetetlenség megérteni az elnök háborús megjelölését. Donald Rumsfeld védelmi, Colin Powell külügyminiszter és Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó mellett jelentős befolyást gyakorolnak döntéseire a republikánusok hagyományosan militarista vonzódású héjái is. Mindenki fölött pedig ott áll az apa, idősebb (41.) Bush is, aki az Öböl-háború nyomán szintén hadakozó elnökként vonult be a történelemkönyvekbe. Hatása azonban a jelenlegi kormányzásra inkább csak közvetettnek mondható: elemzők az egyszerű „túlteszek apámon” jelenségtől egészen a Freud-féle formulákig mindennel próbálkoznak, hogy megfejtsék a két Bush közti viszonyt, és ennek hatását a fiatalabbik (43.) háborús fellépésére.
Az elnök mögött állók szerepét kiegészíti Bush egyénisége, akit sok bíráló nevez tipikus texasi cowboynak, a karakterre jellemző „minek az ész, ha van erő” hozzáállással. Kampánya is épített erre az imázsra, az enyhén dülöngélő járásra, a törzs mellett viszonylag távol tartott karok izmos férfi benyomását keltő pózára (igaz, Bush sohasem számított jó sportolónak), a rezzenéstelen, javarész mosolytalan arcra, melyet nem kell sokáig fürkészni ahhoz, hogy felfedezhető legyen: nem kifinomult értelmiségivel állunk szemben. Bush megértését megkönnyíti az is, ha elődjével teszünk összehasonlítást. Bill Clinton legalább őszintének tűnő, belülről jövő módon sugározta magából a derűt, s csak annyira vette komolyan magát, mint amennyire tiszte azt feltétlenül megkövetelte.
A háborús elnök alapját képező texasi cowboy karakterébe tökéletesen beilleszkedik előéletének két fontos eseménye. Egyrészt az, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulóján vadászpilóta volt államának nemzeti gárdájában (a gazdag és tekintélyes családok, mint amilyen Bushéké is volt, rendszeresen így intézték el, hogy fiaik ne kerüljenek Vietnamba). Továbbá az, hogy harmincasként különösebb kényszerítő körülmények nélkül besétált az alkoholizmus csapdájába, melyből csak nagy nehézségek árán, részben vallási közösségének, a metodistáknak hála, sikerült kilábalnia. A közkedvelt, európai szemmel nézve meglehetősen primitív amerikai akciófilmtoposzok kereteibe is beilleszkedne ez a történet a kemény fickóról, aki sok – köztük téves – utat is megjárt, ám a jóra rátalálva elnyeri az emberek bizalmát és azok reménysége lesz.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások a lehetőségek tárházát nyitották meg ennek az egyéniségnek, amelyekhez könnyen voltak társíthatók az „elvégzetlen munka”, a „letörlesztésre váró adósság” témái, szerte a világon, de elsősorban Irakban. Feltárhatatlan, hogy ezek a feladatok indítottak-e öngerjesztő folyamatokat az elnök tudatában. Azt azonban nehéz letagadni, hogy sokszor érzelmei markában nyilatkozik, mintha küldetéstudatának személyes ügy lenne az alapja. Noha a világ vezető demokráciájának első emberéről van szó, a történelemből közismert: ezek az attribútumok általában az autoriter vezetőkre jellemzők.
A Közel-Kelet Sztálinja
Szaddám Huszein a legnépszerűbb ember Irakban, ha az utcákon megjelenő szobrait, a róla készült festményeket nézzük. Bagdadban gyakorlatilag minden utcasarkon áll egy szobor, amely dicsőséges vagy jóságos fényben tünteti fel a nagy vezetőt. Az iszlám világban az amúgy teljesen megszokott „elnökreklám” alapján az egyszeri iraki biztos lehet benne, Szaddám Huszein arab lován ülve visszaveri az országra fenekedő gonoszok támadását, s vezetésével újra régi dicsőségében fog tündökölni Bagdad. A képek és a valóság azonban nem feltétlenül találkoznak, az irakiak lelkében azonban sok esetben igen, s mivel senki másban nem bízhatnak, Szaddám Huszeint támogatják.
Azt a vezetőt, aki régen valóban „egy volt közülük”, s aki egy Tikrit melletti faluban jött világra, 1937-ben. Fiatalkorában heves brit- és Nyugat-ellenes légkör vette körül, ami nem csoda, hisz a Közel-Kelet felosztásáért, jelenlegi problémáiért is főleg őfelsége hibáztatható gyarmati politikája, kérlelhetetlen hataloméhsége miatt. A fiatal Huszein egyetemi évei alatt csatlakozott a Bász párthoz. A szervezet, amely máig gyakorolja a hatalmat Irakban és Szíriában, egy jellegzetesen pánarab, mindenfelé kiterjedt politikai eszmét testesít meg – Szaddám Huszein szövetségét leginkább Iraki Szocialista Pártnak lehet nevezni. 1958-ban aztán megdöntötték az iraki királyság intézményét (amelyet egyébként szintén a britek találták ki), és a lelkes „szocialista” részt vett egy gyilkossági kísérletben, amelynek célpontja a miniszterelnök, Abdel-Karim Kasszem volt. Az összeesküvést leleplezték, így a fiatal merénylőnek távoznia kellett az országból.
1963-ban tért csak haza, miután a Bász párt kezébe kaparintotta Bagdadot, Szaddám Huszein pedig kész volt megindulni felfelé a társadalmi ranglétrán. A pártot azonban eltávolították a hatalomból még abban az évben, így Huszeint a száműzetés után börtön várta. Innen csak öt év múlva tudott kiszabadulni, amikor a Bász katonai puccsal magához ragadta a hatalmat.
Az ifjú politikus kemény kezű irányítása elnyerte a vezetők tetszését, és helyet biztosítottak neki a Forradalmi Tanácsban. 1979-ig Szaddám Huszein még az államfő, Ahmed Hasszán Bakr mögött áll, majd magához ragadja a hatalmat. A teljhatalom megszerzését sok riválisa meggyilkolásával „ünnepli” – ez a szokása máig megmaradt, igaz, ellenfelei gyakorlatilag már nincsenek. Egyes elemzők szerint utoljára Sztálin hajtott végre olyan mérvű tisztogatást, mint ő.
Azóta Szaddám Huszein királyként uralkodik Irakban. Stílusa a középkori szultánokéhoz hasonlít, ám még ellenzői is elismerik, nélküle Irak aligha maradt volna egyben. Északon kurdok, Bagdadban és környékén szunnita mozlimok, délen pedig síiták élnek teljes összevisszaságban, kicsiny szervezetek védik érdekeiket, önjelölt vezetők próbálják népük függetlenségét kivívni. Nem rajtuk múlik, hogy nem sikerül. Szaddám Huszeint néhány évvel ezelőtt megkérdezték, valóban meggyilkoltak ellenzékieket Irakban? Hát persze – válaszolta, majd teljes csodálkozással visszakérdezett: Mit tehettem volna? Hiszen ellenzékiek voltak!
Szaddám Huszein azonban egyáltalán nem kívánta életét Irakért feláldozni, inkább küzdött, hogy hazája egy nap az arab világ élére állhasson. Ennek érdekében vállalta az Irán elleni háborút. Az expedíciós kaland azonban nem úgy sikerült, mint gondolta, s a villámháborúból nyolcéves vérontás lett, mégpedig minden eredmény nélkül. Két évvel később már Kuvait volt a legyőzendő ellenség, illetve „visszaszerzendő egykori tartomány”. Mint ismeretes, az Egyesült Államok vezette hadigépezet visszaverte az iraki csapatokat, ám a vezető továbbra is helyén maradhatott. Máig ő ül a trónon, senkitől sem háborgatva. Az irakiak ugyanis tudják mindazt, amit Huszein is, ám az Egyesült Államok nem: nincs senki, aki Huszeint helyettesíthetné.
Hatalmas fordulat következett be a Barca és a vezére háborújában
