Az új tanügyi reform

Az új kormány megalakulása óta orkánként söpör végig a felülről vezérelt változtatások szele. Ez a tendencia hol személycserékben, hol jól működő intézmények átalakításában, netán megszüntetésében érvényesül. Az oktatásügy is érintett, iskolareformot tervez a minisztérium, s ez a vállalkozás igen érzékeny területeit érinti a társadalomnak. Ezért sok veszélyt rejt, óvatosan kezelendő. Aki több évtizedet töltött az oktatásban, számtalan újítás, korszerűsítés kísérletével találkozott. Láthatta ezek közül nem is egynek a dicstelen bukását. A legkiválóbbnak hitt ideák is értéktelen próbálkozássá silányulhatnak a gyakorlatban, ha az illetékesek erőszakkal, az érdekeltek véleményének meghallgatása nélkül alkalmazzák ezeket.
A most tervezett reform átfogó jellegű, óvodától a felsőoktatásig terjed. Kiemelten foglalkozik a középiskolával és annak intézményeivel, nevezetesen a középiskolás éveket lezáró érettségi vizsgával. Azt hiszem, az egyén életének alakulására legnagyobb hatással az ezen intézményekben eltöltött évek vannak, ezért nagyon fontos, hogy mindenféle változtatás csak alapos megfontolás, az eddigi tapasztalatok figyelembevétele után épülhessen be törvényi szinten iskolarendszerünkbe.
Hazánkban mintegy százötven éve az érettségi vizsga jelenti a középiskolai évek lezárását. A bevezetésre javasolt „reformérettségi” három lényeges elemre épül. 1. A vizsga közép- és felső szintre bontása, 2. a standardizálás, 3. a vizsga központosítása. Minden újszerű törekvésnél érdemes megvizsgálni a kitűzött célt, jelen esetben is fel kell tenni a kérdést: mi a célja a változtatásnak, kinek az érdekeit szolgálja, következményeiben mit jelent a magyar társadalom számára? Érték- vagy érdekelvűség vezérli-e kiötlőit; ha netán az utóbbi, kiknek a számára lesz hasznos? Az iskola elsőrendű feladata a humán utánpótlás képzése a társadalom számára. A reform csak akkor állja meg a helyét, csak akkor van létjogosultsága, ha hozzásegít szélesebb látókörű, hatékonyabban munkálkodó polgárok társadalomba illesztéséhez. Ez a nemzeti érdek.
A fentiekből kiindulva kell megközelíteni a vizsgamódosítás mindhárom elemét. A két szintre való bontásról néhány szót. A séma a következő: a középiskolai évek végén – negyedik osztályban – közép- vagy felső szintű érettségi vizsgát tehet a tanuló. Az első egy útszakasz végén álló tábla, befejezte tanulmányait, „papírt” kapott, pont került a mondat végére. A második kaput nyit – egyetemi vagy főiskolai felvételit helyettesít –, távlatot ad. Ebből a rendszerből két kardinális probléma adódik. Első: állítólag demokráciában élünk – hangoztatják sokat –, ennek pedig egyik fontos eleme az esélyegyenlőség biztosítása mindenki számára. A felnőttkori esélyegyenlőség lehetőségei az oktatási intézmények gyakorlatában gyökereznek. Ez a gyakorlat, kétféleség az indulásnál fedi-e a sokszor elhangzó szólamot? Nem lenne-e célirányosabb a leendő állampolgár számára megnyugtatóan azonos feltételeket adni? Aztán majd később, érettebben, adottságainak, képességeinek biztosabb ismeretében megteremtheti a specifikus életpályamodellt.
A kétféle érettségi lehetőségéből adódik egy második probléma, ami már a harmadik osztályban konkretizálódik. Már itt elágaznak az utak, már itt megtörténik a szelekció a gyerekközösségen belül. A 15-16 évesnek választania kell; világos pályaorientációt követel meg a reform, a megcélzott felsőoktatási intézmény felvételi követelményeinek ismeretét, hogy az előkészítő fakultációs órákat meg tudja jelölni a jobb sorsra érdemes diák. A külső tényezők ismeretén kívül sokkal lényegesebb, hogy a megfelelő döntés meghozatala alapos önismeretet, a személyiség önfelismerő képességének érettségét igényli. Az adottságok és a lehetőségek összhangba hozása feltétele a jó választásnak. Alkalmas-e erre, a sok felnőtt erejét is meghaladó feladat sikeres megoldására ez a tévé, videó, „valóságshow” virtuális világába zárt generáció? A legsilányabb, szelleminek sem mondható táplálékkal eteti őket a média, a reklám talmisága, a nevelője, miközben életre szóló döntéseket várunk tőlük alig serdült gyerekemberként?
Ez több mint cinizmus, ez már kegyetlenség. A fakultációs órák száma magas, a tanulandó anyag mennyisége, mélysége vitatható. Kérdéses, valóban elengedhetetlenül szükséges mindaz az ismeret, amit ez a forma számon kér ahhoz, hogy a tanulni akaró, érdeklődő fiatal átléphesse valamely felsőoktatási intézmény küszöbét. Félő, hogy mire az áhított célt eléri, belefárad, kiég, elvész az ismeretszerzés vágya, az érdeklődés. A majdani fiatal diplomás éppen a túlhangsúlyozott célorientáltság miatt válik egyoldalúvá, ahelyett, hogy intellektusát széles skálán kibontva a jövő értelmiségének soraiba léphetne.
Harmadik eleme a reformnak a vizsgák standardizálása. Ez a számonkérés anyagának, módjának, eszközrendszerének szigorú objektivitással történő egységesítését jelenti. Uniformizált vizsgáztatás csak ott reális, erkölcsös és célravezető, ahol a tanításban is rigorózus szabályozottság érvényesül. Az úgynevezett poroszos modell elvetése az oktatásban, az öncélú liberalizáció, a mindenki azt és úgy tanít ahogy akar elv érvényesülése finoman szólva tarkává teszi oktatásunk palettáját. Kérdés: etikus-e a kötelezően azonos etalon használata a tudás mérésénél ott, ahol a tudás átadása a parttalan tanszabadság elve szerint történik?
Végül arról, hogy a vizsga kikerül az anyaiskola hatóköréből. A felső szintet választónak idegen tanárok előtt, idegen helyen kell számot adnia az otthon szerzett tudásról. Minden vizsga pszichés igénybevétel is, s ha már a felsőszintű érettségivel kiváltottuk a felvételi okozta sokkot, miért csempésszük vissza a központosítás adta bizonytalanságokkal? Korunk talán legjellemzőbb mentális problémája az elidegenedés. Elszakadás az emberitől, a kapcsolatok személytelenné válása. Az országossá egységesített új vizsga ismeretlen színhelye egy hivatal képzetét kelti, az ismeretlen számonkérők hivatalnokokká szürkülnek. Csak ront a helyzeten, ha az igazi újszerűség jegyében szóbeli kommunikáció sincs, csak egy feladatlappal vagy egy számítógép billentyűzetével találja magát szembe a tanuló.
Kétséges, hogy van-e itt valami is, ami a humánumra utal, amire esetleg, netalántán, jó lesz emlékezni évtizedek múltán is.
Reformok, illetve modernizációs koncepciók létjogosultságát az szabja meg, hogyan valósítható meg a gyakorlatban, megfelel-e az adott terület céljainak. Az oktatás feladata ismert, célja meghatározott. Csak az az eszközrendszer elfogadható, ami nemzeti sajátságainkat figyelembe véve, egyértelműen értéket véd, termel, ad át pedagógusnak, tanítónak, tanítottnak egyaránt. Ezen szempontok alapján értékelendő az új tanügyi reform!
A szerző pedagógus