Házépítés helyett vályogvetés rajzasztalon

A debreceni lakótelepi lakás a hatvanas-hetvenes évek ízlése szerint van berendezve, fő az ebéd, és Erzsébet asszony, a feleség mindjárt a kávét is hozza, ahogy a szobában Farkas Gusztávval a beszélgetéshez készülünk. A házigazda a szatmár-beregi síkságon, Tiszakóródon született. A debreceni Mechwart András Műszaki Középiskola elvégzése után a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett diplomát 1956-ban gépgyártás-technológia szakon. A fiatal mérnök Székesfehérvárra költözött, majd hamarosan vissza a Tiszántúlra, mert a beígért szolgálati lakást nem kapta meg. Két év nyíregyházi munka után 1958-ban a Hajdúsági Iparművekhez (HIM) került.
– Mindig kreatív természetű voltam, bár erre sokszor ráfizettem, mert az újítások miatt megharagudtak rám a vezetők. Nehezen viselték az ötleteimet.
Faggatom, hogy mivel hívta ki főnökei nemtetszését. A hatvanas évek elején egy nyíregyházi lakatos barátjával közösen szárítógéppel kombinált centrifugát fabrikáltak, amelyet aztán a BNV-n sikerrel be is mutattak. Sorozatgyártás azonban soha nem lett belőle, mert Farkas Gusztáv tehetségére valahogy nem volt szüksége a HIM-nek. Olyannyira nem, hogy mielőtt elkezdődött az automata mosógépek gyártása a cégnél, nem szólhatott bele a tervezésbe. Munkahelyén nem is nagyon erőszakoskodott, beosztott célgéptervezőként a meglévő szerszámokat alkalmassá tette az új termékek gyártására. Ötleteivel a gyár kapuin kívül próbálkozott.
– Nyíregyházán a Mezőgazdasági Gépgyárnál kezdtem annak idején, így volt némi tapasztalatom és elképzelésem az ott felmerülő technikai problémákról. Megterveztem egy rotációs ekét, ami a Szabó-féle görgős ekénél alkalmazott technikai megoldást fejlesztette tovább, s ami nagyon alkalmas lett volna legelők, gyomos területek felszántására. A makett itt van – mutatja a kissé már rozsdásodó szerkezetet. – Sorozatgyártásra azonban nem került sor, mert a szabadalmat nem fogadták el. Azt mondták, a japánok már kitaláltak valami hasonlót.
Az évek teltek, Farkas Gusztáv célgéptervező is elérte a nyugdíjkorhatárt, s fel kellett állnia megszokott asztalától. Ezt is tette, hogy aztán annál nagyobb lendülettel üljön az otthoni rajzasztal elé. – A nyolcvanas évek végének nagy energiaválsága, illetve a környezetvédelmi gondolkodás ösztönzött arra, hogy olcsó és energiatakarékos építőanyag készítéséről kezdjek el gondolkodni. Gyermekkoromban faluhelyen láttam, hogyan készítik a cigányok a vályogot, s elkezdtem gondolkodni azon, mit kellene csinálni ahhoz, hogy ez az építőanyag mozgatható legyen. Tudniillik a hagyományos technológia szerint a vályogot ott kell vetni, ahol aztán a ház lesz, mert az anyag képlékeny, és ezért nem szállítható. Végül is néhány álmatlan éjszaka után megszületett a présgép ötlete, s az ötlet után két évvel meglett a szabadalom is. Gyártani kellett volna a gépet, csakhogy nem volt hozzá tőkém. 1997-ben elnyertem ugyan egy pályázatot, de a pénzt nem használtam fel, mert nem volt saját tőkém.
Két vályogtéglapréslő gép mégiscsak elkészült: a megrendelő állta a gép anyagszükségletét. Többet azonban nem sikerült gyártani, mert energiatakarékosság ide vagy oda, Magyarországon most nemigen divatos a vályog. A szegénységet, az igénytelenséget jelképezi, pedig Nyugat-Európában, különösen Németországban a természetes környezetet igénylő emberek szívesen választják ezt a megoldást.
– Több dolog is van, amit igen nehezen tudok megérteni – gondolkodik el a vályogprésgép sorsán az idős feltaláló. – Legelőször is azt nem értem, hogy miért kellene feltétlenül saját tőke annak, aki műszaki kreativitással bír. Szerintem ez a két dolog egyáltalán nem függ össze, s emiatt nagyon-nagyon sok okos dolog kallódik íróasztalfiókokban. Magántőke ide, kapitalizmus oda, szerintem mégiscsak az államnak kellene felkarolnia az innovációt, mert ez a világon mindenütt így működik. A másik, amit nem értek, hogy miközben kistelepüléseken szegény emberek lakásgondjai nyomasztják az önkormányzatokat, miért nem lehet elérni, hogy jó minőségű, de a más építőanyagnál negyven-ötven százalékkal olcsóbb vályog újra népszerű legyen. Ma is épülnek szegény embereknek önkormányzati lakások, miért nem tud összeállni nyolc-tíz kistelepülés egy-egy présgép működtetésére? Egy gép két nap alatt legyártja egy családi ház vályogtégla-szükségletét, egy gép ára tíz lakás után megtérül. Miért nem éri ez meg senkinek?
Úgy látszik, a kérdések továbbra is kérdések maradnak, s egyelőre nincs vevő Farkas Gusztáv lakáspolitikai elképzeléseire, de ez nem kedvetleníti el.
– Hulladékfeldolgozó présen gondolkodom, elsősorban a nádhulladékra gondolok. Ezt ugyanis jelenleg elégetik, az én elképzelésem viszont az, hogy brikettálni lehetne, de az is elképzelhető, hogy fel lehetne használni a mostaninál nagyobb teherbírású vályogtégla gyártásához. Az ötlet egyébként onnan jött, hogy többen megkerestek, lehet-e a présgépet hulladékfeldolgozásra is használni. A meglévőt persze nem, de tudok olyat tervezni, ami erre nagyon is alkalmas. Csinálom-csinálom, de hát ehhez is vállalkozó, befektető kellene.