Pentaton – tradíció és avantgárd

Hazánk a versírók hona, mégis aszályos idők járnak a költészetre. Ha föltesszük a kérdést: hány nagy verset olvastunk tavaly a folyóiratokban, borítékolható a kitérő válasz. A megélhetési kanonizálás megannyi színtelen-szagtalan poétaterméke, a díjeső-automatizmus köszönő viszonyban sincs az átélhető versek változatlanul meglévő, makacs olvasói igényével, az áhított katarzissal. Ha mégis műveli valaki itt-ott a csodát, a céhbe tömörült „főítészek” könnyen korszerűtlennek bélyegzik, elhallgatással büntetik, ismeretlenségre kárhoztatják.
Ismerik önök például Dusa Lajost? Ne magukat okolják, hogyha nem: egy hagyományos hangon szóló, a verset cselekvésnek és nem csupán játékos szófarigcsálásnak gondoló, a „Budapestországon” túli kultúrperiférián (Debrecenben) élő, önmagát a médiában menedzselni képtelen költő (ráadásul Ratkó József fészekaljából) manapság még véletlenül sem hatolhat át a szélesebb honi kultúrnyilvánosságon. Kismester, de annak remek. (Nála méltatlanabbak is kaptak már életműdíjakat.) Ha elfogadjuk, hogy költő az, akinek legalább tíz antológiaképes verse van, bőven megüti a mércét: legújabb kötetében is találni „tíz igazat”.
A Pentaton című gyűjtemény némileg egyenetlen, egyes régebbről ismerős darabok is felbukkannak benne (például Roszkáról, a vörös pék kikapós nejéről), mégis üdítő olvasni a köldöknéző szövegiparosság tengerében. A kodályi pentatóniára való rájátszása inkább csak provokatív ürügy (ezeknek a gondosan kimunkált, majd itt-ott tudatosan, adysan elrontott versfutamoknak több közük van az antik és a nyugat-európai poétikai előzményekhez, mint a magyar népdalhoz), ám egyúttal apropót szolgáltat a szerkesztéshez is: a versek öt ciklusba (Keserves, Istenes, Szerelmes, Emberes, Játékos) rendeződnek.
Ízig-vérig modern versfaragóval van dolgunk, aki tisztában van minden gyarlóságával és tökéletlenségével, s a tradíció pajzsát tartva maga elé vívja avantgárd harcát. Megdöbbentő, hogy a kimerítettnek hitt klasszikus strófaszerkezetekbe milyen magától értetődően simulnak bele a III/III-as jelentőjéről írt keserű sorok („Három per három – annyi mint egy: / tudom, ki jelentgetett rólam. / Ne aggódjatok miatta: jól van, / már pocakja is kerekedett”), a privatizáció és a bankvilág újmódi stiklijei (utóbbiakról „Bokros rosszkedvében” dalol), sőt telitalálatai olykor a kollektív nemzeti megszégyenülés kínjait is rögzítik: „Az Úr a Mélyföldön téblábol, / s jó, ha küld ócska bálás ruhát / a már üdvözült Flandrából.” Csoda-e, ha a katedrálisban is káromkodásra gerjed, mint az általa is idézett Hortobágy poétája: „Ez ország megint nem miénk, / nem hasonlít rám semmi itt. / Minden gyilok, rablás, csalás, / azt a keserves Istenit!”
Adyhoz, ehhez a folyton előbukkanó, büszkén vállalt előképhez Dusa abban is hasonlít, ahogyan istenhez viszonyul: viaskodó harmónia ez a javából. Költőnktől nem idegen a szerepverselés, de valahogy képes mértéket tartani benne. Olykor észrevétlenül csúszik át a profán tartományba („Vén fejjel ülök elemidbe / Uram, én szabadságnak hívlak”), máskor meg a földi szerelmet díszíti fel szakrális ékszerekkel („Szép, forró Jeruzsálemedre / vágy dübög: barbár és veszendő. / (…) / Hát veszejtse el latorságom / gyűrűs, izgatott Dolorosád”). Ez a földi szerelem különösen kedves, visszatérő témája: benne van az öregedő férfi szeretetéhsége csakúgy, mint a gyönyör természetrajzát dokumentálni igyekvő reménytelen igyekezet. Sajátos vonulat, amikor a „vadászó” férfi a hitvesnek magyarázkodik, s portyázásait úgy mentegeti, hogy az asszonyt magasztosítja fel, emeli piedesztálra. Ilyen fokú, a művészetet az élet elé helyező őszinteséget Szabó Lőrincnél tapasztalhattunk, de belőle hiányzik a Dusára oly jellemző önirónia, amely a testi és a lelki hibákat éppúgy képes a maga helyén kezelni, mint a múló idő kisded játékait. E kisebb darabok lényege az évődés és a játék; igazi bovarynés mélylélektani bravúr viszont a Pénelopé monológja, amely a maga homéroszi hexameterjeivel kifordítja magából az Ithakába hazatérő Odüsszeusz sztoriját – a várakozó feleség szemszögéből beszélve. Ez a monológ a kötet kiemelkedő darabja.
A kismester Dusa akkor alkot nagyot, amikor nem akar „sokat markolni”, hanem megmarad saját körében. Ilyenkor azonban olyan hibátlan kompozíció is kikerül a keze alól, mint a lánygyermek iránti „apaszerelem” pontos rajzát adó Május, amit érdemes kedvcsinálónak elejétől végig idézni: „Sugaras lányom, májusom! / csöndesen gunyoros Diána! / Hőkölnek is a jó fiúk / zöldesen kék szemedbe látva; / hisz lányságod most delelő, / előtted nagy, mély évszak tárul… / Féltenélek, s már nem szabad. / Mosolygok. / Szívem belefájdul.”
(Dusa Lajos: Pentaton. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002. 112 oldal, ára: 1400 forint.)