Sokan úgy tartják, hogy a katasztrófát meg lehetett volna előzni, ha idejében a nyilvánosság elé tárják a történteket. A hasonló esetek tanulságai azt bizonyítják, hogy a betegség elleni küzdelemben minden napnak, minden órának döntő jelentősége lehet. Kína azonban – nemcsak földrajzi értelemben – meglehetősen zárt ország, a hírek áramlását, a közlés szabadságát haszontalan volna európai mércével megítélni. Nem az a meglepő, hogy a pártvezetés egy ideig eltitkolta a kór terjedését, hanem az, hogy példátlan módon végül is elnézést kért a hallgatásért, és azért az állításért, mely szerint – a több száz valós esettel ellentétben – csak néhány tucatnyian betegedtek meg. Ezzel egy időben a pekingi vezetés példát statuált néhány nagy hatalmú pártmunkáson, őket tette felelőssé a SARS-esetek eltitkolásáért. Menesztették posztjáról a pekingi polgármestert, Meng Hszüe-nungot, és leváltották vezető párttisztségeiből Csang Ven-kang egészségügyi minisztert is.
Ilyen előzmények után senki sem csodálkozott, amikor Ven Csia-pao miniszterelnök és Hu Csin-tao pártfőtitkár-államfő súlyos büntetéseket helyezett kilátásba arra az esetre, ha valaki megpróbálja eltitkolni a megbetegedéseket vagy késlelteti az ezzel kapcsolatos tájékoztatást. Peking ma már nyílt kártyákkal játszik, hiszen semmit sem kell eltitkolnia, igaz, nem is lenne képes hoszszú ideig birtokolni a valódi történésekről szóló híreket. Húsz évvel ezelőtt afféle rutineljárásként szőnyeg alá söpörtek volna egy ehhez hasonló ügyet, mára azonban – éppen a gazdasági nyitás és a lassú társadalmi reformok révén – létrejött a kínai középosztály, amely a világhálóról, mobiltelefonjáról, külföldi barátaitól szerzi információit. A SARS-ügynek nem az a legnagyobb tanulsága, hogy valamely katasztrófa esetén (lásd Csernobil) az állampárti apparátus titoktartása kötelező érvényű, hiszen ez úgyszólván zsigeri sajátossága a kommunista társadalmi berendezkedésnek. Sokkal fontosabb, hogy a kínai pártvezetés immáron nem rendelkezik a hírközlés monopóliumával, a pártelit és a társadalom viszonyát sem az eddigi egyirányú elrettentés, sokkal inkább a kölcsönös távolságtartás jellemzi. Az eset figyelemre méltó tanulsága továbbá, hogy a mind erőteljesebb nemzetközi nyomásra Pekingnek meg kellett hátrálnia. A „bocsánatkérésén” túl ezt jelzi a kínai kormány ígérete, miszerint a lehető legszorosabban együttműködik a WHO illetékeseivel a betegség feltérképezésében és gyógyításában. Nem kétséges, hogy Hu Csin-taóék komolyan is gondolják az ügy kivizsgálását, hiszen a történtek súlyos presztízsveszteséget okoztak az országnak, és legfőképpen a hatalmon lévő kommunista elitnek.
A SARS-ügy legfontosabb belpolitikai következménye kétségkívül az, hogy a frissen kinevezett pártvezetésnek meg kell állnia a saját lábán. A leköszönése után is nagy hatalmú pártvezető, Csiang Cö-min hallgatása azt jelzi, hogy a történtekért utódát, Hu Csin-taót terheli a felelősség. Ez a felelősség azonban nem azonos az európai demokráciákban alkotmányos jogelvvé emelt kötelezettséggel, amely a polgárok védelmét az állam feladatává teszi. Kínában alighanem úgy érzik, nagyobb a tét néhány ember életénél, hiszen a kontinensnyi állam jövőjéről, jelenlegi és leendő nagyhatalmi szerepéről van szó. A vélt vagy valódi felelősök felkutatásával és megbüntetésével lényegében lezárult a hivatalos pekingi vizsgálat – a SARS-ügy voltaképpen csak homokszem a gépezetben, semmiképpen sem lesznek mélyre ható politikai-gazdasági következményei. Ennek ellenére figyelemre méltó tanulságokkal járt, mert rámutatott az idejét múlt szlogenek mögé rejtőzött hatalom egyeduralmát fenyegető új kihívásokra, a tájékoztatás, a nemzedéki szembenállás és a kommunista ideológia ellentmondásaira.
2026
Így köszöntötték a világ vezetői az új esztendőt
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!