Békebalhé

Irak népe felhőtlenül boldog, az emberek gyakran túlzó formában nyilvánítják ki örömüket, nem csoda, hogy tankokkal meg géppuskákkal kell megóvni a rendet és a nyugalmat. A békefeldúlók után most békefenntartókat irányítanak az országba, mert egy népet nem elég felszabadítani; türelmes aprómunkával kell megtanítani, hogy miként éljen a váratlanul és kéretlenül, tehát ajándékba kapott szabadsággal. Nekünk, magyaroknak bőséges tapasztalataink vannak ezen a téren, nem is maradhatunk ki az iraki misszióból. Megtiszteltetés hazánknak, hogy a nagy Anglia és a még nagyobb Amerika ránk is gondolt, amikor számba vették, kik lennének alkalmasak őrizni az irakiaknak még ismeretlen békét, szabadságot, függetlenséget és demokráciát. A nagyhatalmak felkérése, még ha nem hivatalos formában érkezett is, mindenképpen megható és felemelő, legyünk büszkék reá.
A kedves invitálás persze apróbb főfájásokat is okoz a kormánynak, mert egy ilyen meghívás áldozatokkal is jár, nem csak dicsőséggel. Néhány hete még azt ígérték, hogy hazánk háborús szerepvállalása kimerül a taszári bázis, a légtér és a közutak használatának engedélyezésében, katonákat nem küldünk Irakba, még akkor sem, ha Bush elnök rimánkodva kérné. Ám a háromszáz fegyveres dalia kivezénylése nem háborús szerepvállalás, hanem békemiszszió, ami egészen más. A békefenntartás tiszteletet parancsoló, pozitív tevékenység, még akkor is, ha a megszállók diktálta rendet hivatott biztosítani. Az alakulat felszerelése, kiképzése, kiküldése és ellátása milliárdokba kerülne, s a költségvetésnek nincs ennyi spórolt pénze, de ez sem lehet akadály, hiszen az amerikai kongresszus épp a napokban szavazott meg hazánknak 15 millió dollárnyi, katonai célú támogatást, ami csak 3,6 milliárd forint, viszont a felkéréssel megkímélik a pénzügyi kormányzatot attól a gyötrelmes kíntól, hogy eldöntse, mire költi. Az első pillanatban gondot okozott, hogy a honi haderőnek nincs olyan egysége, amely alkalmas lenne iraki viszonyok között bármely komolyabb feladat megoldására, de ez legyen a legkisebb bajunk. Az amerikaiak rugalmasak, nekik tökéletesen megfelelne egy katonai rendész vagy őrző-védő, esetleg egészségügyi alakulat is, de azt sem bánnák, ha a magyar katonák iraki rendőröket képeznének ki. Szóba jöhet még konyhai segédmunka a hadtápon, körlettakarítás, a szippantós kocsik fegyveres kísérése, homokvárépítés, végszükség esetén akár tolmácsolás is. (A taszári bázis üresen tátong.)
A magyar kormány diadalittas mámora ellenére nyilvánvaló, hogy a győztes szövetségeseknek gyakorlatilag az égvilágon semmi szükségük a magyar békefenntartó alakulatra. A háborút is megvívták nélküle, a békecsinálásban sem hiányzik. Miért érzik mégis szükségét a magyar részvételnek? Pont azért, amiért fontos volt nekik az európai egységet megbontó nyolcak levelének megíratása, a háborús résztvevők harmincas listájának összeállítása. Ezekkel az egyszerű és átlátszó eszközökkel megosztják, ha kell, áthárítják a felelősséget.
Megeshet még, hogy egyszer számon kérik Amerikától, miért rohanta le Irakot, miért indított a nemzetközi jogot, a bevett normákat semmibe vevő, törvénytelen háborút. Amerika pedig arra hivatkozhat majd, hogy ő nem akarta, a többiek unszolták, noszogatták és ösztökélték. Nekik eszük ágában nem volt háborúzni, csak a Medgyessynek meg a Kovácsnak igyekeztek egy kis örömöt szerezni. Amerikát pillanatnyilag nem érdekli a történelem ítélőszékének nevezett, távoli és ködös valami, de azért próbálja bebiztosítani magát, ha mégis úgy hozná a sors, tisztán állhasson elébe. A balhét pedig a túlbuzgó kicsik (amilyenek mi is vagyunk) elviszik majd.