Bubó babák birodalma

Mi lenne más a bubó babák birodalma, mint az elit egyetemek. A bubókról – a burzsoá bohémekről, akik egyik lábukkal az alkotás, a másikkal a pénz világában állnak – hosszabban írtam David Brooks könyve nyomán. Most a szerző terjedelmes tanulmányát (amely a The Atlantic Monthlyban jelent meg) szeretném ismertetni, és részben vitatkozni vele.

Magzati és csecsemőkor
Az elit egyetemre való felkészülés már az anyaméhben megkezdődik. Nem tréfa ez, gyermek! Valamikor azt hitték az amerikánusok is, hogy a Jóisten vagy valami homályos, ödipuszi sugallat alakítja a gyerkőcöt. Most már tudják, hogy a pici DNS-e és környezete formálja őt. A lélektan és a teológia helyébe a biológia lépett. A Newsweek régebbi, gyerekekről szóló különszámában így ír a (természetesen amerikai) szerző:
A maguk csöppségének az a szerencse adatott, hogy az emberi történelem igazán jelentős pillanatában született, amikor a tudomány rendkívüli, új eszközöket adott a kezünkbe, hogy megérthessük: mi kell a kisdedek testi, érzelmi és szellemi fejlődéséhez. A gyermek mint a legbiztosabb művészeti beruházás, amire az ember valaha is szert tehet! Azzal kell dolgozni minden szülőnek, amije van (hozott anyagból, ha úgy tetszik), de a türelem, a kitartás, a ráfordítás meghozza a gyümölcsét.
Már a születés előtt a magzatnak szüksége van ösztönzésre, visszajelzésre, ha fokozott agyműködést kívánunk elérni a későbbiekben, írja a Newsweek. Úgy látszik, a folyóiratot az ipari mogulok is olvassák, mert az amerikai boltok már tele vannak „agyépítő” könyvekkel a szülőknek, zenékkel, játékokkal a kicsiknek. Mozart kiütéssel győzött mind a magzati, mind a totyogós kategóriában. Nem csoda, ha később is őt keresi majd szülöttünk.
A forma- és színmegkülönböztetésen alapuló intelligenciafejlesztő játékok (gonosz gyerekorvosok szerint a csecsemők sokáig nem látnak színeket, de a sablonokat, mintákat meg tudják különböztetni) csak a kezdetet jelentik, írja David Brooks. A többdimenziós játékok az igaziak. De még gyermekünk szállítása közben is gondoljunk fejlődésére, és feltétlenül vegyük meg az autóban is villódzó műanyag kártyákat a tokokkal együtt. A kicsit nagyobbak már a Szezám utca sorozatáról készült kvízjátékokkal fejlődhetnek ezerrel vagy interaktív játék állatokkal (megtenné egy visszaharapó, valódi kutya is, de mindegy). Vagy itt vannak a két nyelven beszélő babák (angol–spanyol–francia–olasz–mandarin kínai stb.). Aztán a játéklaptopok, melyek a szám- és térfelismerést segítik.
A gyerekkor nem utazás többé, mondják a szakértők. Verseny a javából. Különösen az olyan szülők számára, akik Amerika (és persze a világ) eljövendő elitjéhez tartozónak akarják tudni gyereküket, és nem a gyereket csak tanító, himmihummi tanárnak. A teljesítés, vagyis a harc az első lélegzetvétellel kezdődik.

Kisiskoláskor
Senki sem írta még meg a Nagy Hátitáska Korszak történetét, de ha emlékezetem nem csalna meg folyton valami mással, a hetvenes évek közepére tenném a kezdetét. Amerikában ez a nyolcvanas évek közepén kezdődött, és egész a tárolókonténerek hurcolásáig tartott. Kisgyerekek tántorogtak az iskola előtt. Az embernek kafkai víziói támadtak: mi lenne, ha a gyerek egyensúlyát vesztve a hátára esne, és kapálózni kezdene a kezével és a lábával, mint egy bogár?
A Reagan-kormányzat felismerte, hogy túl sok a választható, kamu tantárgy, és túl kevés a házi feladat meg a rend az iskolákban. A vizsgák nem feleltek meg a főiskolák várható (de a valóságban elhanyagolható) követelményeinek sem. Egy átlagos amerikai gyerek a nyolcvanas években ötvenkét percet töltött házi feladat írásával egy héten. A kilencvenes évek végére ez a szám megduplázódott. Az oktatási reform a hangsúlyt a tesztekre, a beszámoltathatóságra és a rendre helyezte. Többé nem az volt a fő szempont, hogy a gyermek pici lelkét sérelem ne érje, s ezért írástudatlanul, számolni képtelenül jelenjen meg a főiskolán.
A magaviseleti bajokra, a túlmozgásos rendellenességre, a figyelemhiányra, a dacoló rendellenességre megvolt a gyógyír. Úgy hívják: Ritalin. Különösen hatásos a hiperaktivitás és a kóros összpontosításhiány legyűrésére. A központi idegrendszerre hat nyugtatóan, és fokuszálja a figyelmet. A legtöbb a felső középosztálybeli környékeken fogy belőle. Hogy a gyerek mosolyogva, jó közérzettel teljesítsen, jöhet a Prozac. Mosolyogtató, hogy az egykori füves-LSD-s nemzedék, amely a tudattágító szereket a társadalmi bezártságból való kitörésre használta, a gyerekét azért tömi orvosilag elismert kábszerekkel, hogy az engedelmes, a társadalmi viselkedésformákat betartó ember legyen. Dennis, a komisz ma Ritalint kapna, Charlie Brown a nagyszerű Snoopy rajzfilmsorozatból pedig Prozacot.

Játékidő
Egy-két generációval ezelőtt az amerikai gyerekeknek nem volt megbeszélt játékidejük valakivel/valakikkel. A srácok egyszerűen elmentek játszani. Most már noteszeik vannak, amelyekben a szülők rögzítik, hol, kivel, mivel játszanak a gyerekek. Természetesen fejtörők, erőfejlesztő játékok szerepelnek az első helyen. Videók cenzúrázva. A legfontosabb a biztonság. A gyermekfelügyelőnek, aki szállítja a gyereket, legyen bunkofonja. A kocsiban legyen szuperbiztos gyerekülés. Az udvart füvesíteni kell, nehogy megüssék magukat a gyerekek. A gazdagabbak gyerektestőröket is foglalkoztatnak. Cukorka és csoki kizárva. Ha nyári táborba megy a gyerek, előtte a felügyelő tanára kockázati előadásokat hallgat. Ma már mindenkinek kötelező az életmentő mellény a tóban, az úszóknak is. A bicajos gyerekek fél mázsa védőfelszerelést viselnek, és a ház látókörzetéből ki nem hajthatnak.

Kamaszkor
Balhés időszak. Volt. Az értelmes szülők elég teret és időt hagytak a gyerekeiknek arra, hogy lázadjanak. Hogy felfedezhessék önmaguk határait, és meghatározzák saját magukat. A lázongás, ellenkezés és kísérletezés a felnőtté válás része volt. A mai tanulmányok és könyvek azt állítják, hogy a mai kamaszok csak annyi szabadságot akarnak, amennyit megengednek nekik. Folyamatos irányításra és szabályokra van szükségük, hogy biztosak legyenek magukban.
Két évtizeddel ezelőtt a felvilágosult szülőknek azt tanácsolták Amerikában, hogy vonuljanak vissza gyerekeik életéből a felnőtté válás korszakában. Ennek a liberális korszaknak vége. Ma a szülők gardedámként ott ülnek az egész éjjel tartó érettségi bulikon. A régi gimikben csak bizonyos óraszámot kellett teljesíteniük a tanulóknak, akár az egyetemen. A tinik szerződéseket írhattak alá, tulajdonuk lehetett, megtarthatták keresményüket. Kvázi felnőtté válhattak ily módon.
De ez a múlté. Ma nem hagyni kell a gyereket, hogy saját iramát tartsa, hanem ösztönözni, hogy fokozza a tempót. A szülőknek habozás nélkül élniük kell saját hatalmukkal. Az iskolai lövöldözések Amerikában szintén arra mutatnak, hogy a szülőknek jobban részt kell venniük gyerekeik életében. Tudás, biztonság, teljesítmény – ezek a kulcsszavak. Az érdem szerinti kiválasztás a születéssel kezdődik, és sosem fejeződik be. Az óvodától fogva az iskolai alkalmassági vizsgán keresztül az egyetemig és azon túl is teljesítenie kell a gyereknek.
Ez az életmód vezet az elit egyetemekre. Egész ifjú életedben a felnőttek kedvében kell járnod. Vonzanod kell vezetőidet. Jeleskedned kell az iskolában, a sportban, a tanórán kívüli elfoglaltságokban. Jutalmad az lesz, hogy csodás egyetemre járhatsz, teli okos, sikeres és kedves emberekkel. Olyanokkal, mint te. Ismerős lesz a terep.
De erről majd legközelebb.