Dominóelv a Közel-Keleten?

Miközben az Arab Liga főtitkára óv attól, hogy Irakot követően máshol is erőszakos rezsimváltoztatást foganatosítson az amerikai kormányzat, Washingtonban a republikánusokhoz közel álló személyiségek már tanulmányozzák a térség többi „nemszeretem” államának térképeit.

Amr Musza az ENSZ főtitkárával, Kofi Annannal folytatott megbeszélését követően figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy ne cselekedjen az úgynevezett dominóelv szerint. A furcsa kifejezés mögött egyes washingtoni teoretikusok és lobbisták azon (egyes információk szerint már konkrét hadműveleti tervekké ért) elképzelése áll, miszerint az iraki rendszerváltozást követően sort kellene keríteni a szíriai és az iráni rezsim megdöntésére, sőt a szövetséges arab kormányzatok demokratizálására is. Az erre törekvő – és a Bush-kabinet által minden bizonnyal meghallgatásra találó – személyiségek és csoportok lényegében ugyanazok, akik Izrael érdekeit a leginkább képviselik a washingtoni törvényhozásban és a döntéshozatalban egyaránt.
Ennek ismeretében az Arab Liga első emberének másik követelése, miszerint Washingtonnak a háború után inkább az Izrael által megszállt palesztin területeken lévő tragikus helyzet felszámolására kellene összpontosítania, valószínűleg süket fülekre talál. A washingtoni Izrael-lobbisták tevékenysége alighanem kulcsszerepet játszik abban, hogy az amerikai diplomácia nyilvánosan nem hajlandó összekötni az iraki kérdést és az iszlám terrorizmust a izraeli–palesztin konfliktussal – s teszi ezt annak ellenére, hogy politikatudományi elemzők világszerte úgy vélik: ez az összefüggés a napnál is világosabb. Washingtonban inkább úgy érvelnek, hogy Izraelnek, mint az általuk demokratikusnak tartott országnak, szuverén joga, hogy megoldja „belső problémáját”, és gondoskodjon polgárainak biztonságáról. A kérdést az érdekeltek 2001. szeptember 11-e óta ráadásul igyekeznek egyfajta szolidaritási megnyilvánulássá emelni, mondván, hogy mindketten a terrorizmussal küzdenek. Ha ezeket a tényezőket számításba vesszük, szinte bizonyosra vehető, hogy Irak bukása felgyorsítja a szélsőjobboldai izraeli kurzus azon politikáját, amely a palesztin nemzet mesterséges eróziójával el akarja venni államalkotó képességüket.
A térségben alkalmazandó amerikai dominóelv katonai feltételrendszere a meglehetősen gyors – igaz, a háborúkra általánosan jellemzően meglepetéseket tartogató – iraki hadművelet alapján láthatólag adott. Mindazonáltal nem hagyható figyelmen kívül, hogy Szíria és Irán haderői nem szenvedték el azt a sokkot, amelyet iraki kollégáik 1991-ben, az első Öböl-háború idején. Az amerikai terveket bonyolítja az is, hogy ezek a célországok nem álltak nemzetközi fegyverembargó alatt, s így anyagi lehetőségeikhez mérten költhettek védekezésre, valamint tömegpusztító fegyverekre és nagy hatótávolságú hordozóeszközökre (többek között észak-koreai forrásból). Bármennyire is szálka tehát Teherán az amerikaiak és a már említett lobbisták szemében, a katonailag meglehetősen erős ország elleni átfogó támadás valószínűségét rendkívül alacsonyra teszik szakértők. Ha azonban bevetéshez közeli stádiumba kerülne a perzsa atomfegyver, egy izraeli vagy amerikai megelőző csapás lehetőségével komolyan kell számolni.