Egy pohár Babic

Ülök Opátiában, és teljes apátiában arra gondolok, hogy száradt volna le a keze, amikor a trianoni békeszerződést… Ám érkezik a roston sült tintahal zöldsalátával, hozzá egy pohár Babic, ez a különleges minőségű vörösbor, amely mellett nem szokás szomorkodni. Csak nehéz önfeledten ínyenckedni, amikor az egykoron Abbáziaként emlegetett tengerparti üdülővárosban az épületektől az utcákig minden a magyar történelemről mesél. Horvátország közepén.
De most már tényleg ideje a régmúlt eseményei helyett a lilára pirított halacskákon rágódni, mert végül elvesznek ezek is, izletes falatként legalábbis, aztán bámulhatok majd bánatosan, hogy se ebéd, se magyar „biccs”, csak a liberális szellemben szégyellnivaló határsirató gondolatfoszlány, amivel jóllakni nem nagyon lehet.
Holott odahaza, Sátoraljaújhelyen jó tizenöt esztendeje még viccesnek is tűnt a trianoni diktátum. Hiszen kamaszként csak annyit értettünk belőle, hogy a Tulipán nevű vendéglátó-ipari helyiségbe kizárólag útlevél felmutatásával lehet bejutni. Meg hogy slattyog az ember a Rákóczi utcán lefelé a Ronyva-patak irányába, és szinte észre sem veszi, máris egy másik országban van, ahol a Becherovka, a csapolt barna sör meg a juhtúrós sztrapacska a módi. És még talán büszkék is voltunk rá, hogy mi, észak-magyarok egy könnyed délutáni séta eredményeként idehaza sehol sem kapható majonézes ruszlit tehetünk a vacsoraasztalra.
Azt pedig kifejezetten tréfás epizódnak ítéltük, hogy ha foci közben átrúgtuk a labdát a túloldalra, a szlovák határőr a hátára vágott Kalasnyikovval passzolta vissza. Vagy még izgalmasabb volt, ha mi magunk settenkedtünk át érte. Passzport nélkül.
Hú, de régen volt. Vagy nem is? – kortyolok egyet a Babicból, de ettől sem lesz jobb, sőt, még a szerb–horvát háború emlékei is elősorjáznak. És nem a televízióból lopott képek, hanem a friss élmények. Az emberiség háborúinak krónikájába Horvátországi Szerb Krajinaként bevonult térség ugyanis mind a mai napig őrzi a harcok nyomait: az út szétlőtt, néptelen, romos falvakon keresztül vezet a tengerparta.
Robog a busz a végig kihalt településeken. Bárhova nézek, mindenütt golyó csipkézte falak, rajtuk egy név, általában vörös festékkel felkenve, hogy melyik katonáé lesz majd az épület, ha véget ér a küzdelem. Alkalmanként pedig az ENSZ lerobbant csapatszállítói vesztegelnek gazdátlanul vagy mezőgazdasági munkagéppé alakítva.
A holdbéli tájon némi felüdülést csupán Knin városa jelent. Egészen addig, amíg az idegenvezető el nem meséli, hogy a háború utolsó napjaira mindössze tíz lakosa maradt a tízezres településnek. Igaz, most, hét évvel később lassan újra benépesül a város.
Csak hát ez már nem ugyanaz. Mint ahogyan az uniós határösszemosással sem válik majd a szlovák és a magyar Újhely újra eggyé. Hiszen a Tulipánban továbbra sem az Unicum, hanem a Becherovka lesz a sláger.