Vannak kecskéink, juhaink, lovaink, jakok és tevék. Eddig volt két herélt teve, és most hozott a férjem a kassai állatkertből melléjük egy nőstényt.
– Bírták az idei nagy hideget?
– Belső-Ázsiában sokkal hidegebb van, mégis remekül bírják! Bemutatókhoz használja őket a férjem. Attól, hogy kint élek a természetben, Tahitótfaluban, az én életem pontosan olyan, mint bármelyik aszszonyé. Reggel beadom a gyermekemet az óvodába, megvívom a közlekedéssel a magam csatáját, míg eljutok Tahitótfaluból Budaörsre, ahol próbálok. Tíztől kettőig én vagyok Melina Mercouri, még hazafelé az autóban is azon gondolkodom, mi hangzott el a próbán. Sőt: előveszem a szövegkönyvet, kiteszem szépen a kormányra, és bele-belenézek. Ha nagy a dugó, kötögetni is szoktam.
– Ben Turbán nem túl ismert szerző, ő írta a Melina, avagy a Torzó című darabot. Ennek bemutatójára készülnek most.
– Pedig a Melinát 1972-ben írta, és már sokan el akarták játszani előttem, Ruttkai Éva például vagy Pécsi Ildikó. De sohasem került színpadra, ez lesz az ősbemutató. A darab arról a huszonnégy óráról szól, amikor Melina Mercourit – aki a görög katonai puccs miatt franciaországi emigrációra kényszerült – anyja temetésére hazaengedték Görögországba. Mindenkivel szeretett volna találkozni, de ezt a hatalom nemigen hagyta. A szállodából csak a temetőbe mehetett. Számomra azért érdekes ez a szerep, mert Melina Mercouri lénye, egész személyisége közel áll hozzám. Ugyanakkor gyönyörű feladat megjeleníteni a színpadon a feszültséget, amely a politikai légkör és a színpadtól való megfosztottság miatt vibrált ebben az asszonyban. Érzékeny, szélsőséges indulatai vannak, sok minden történt vele az életben, ami ilyenné tette. A történet idején nagyjából velem egyidős, negyvenöt éves.
– Gondolom, otthon, a családja körében szóba került annak idején Melina Mercouri.
– Persze. Nekünk ő volt „a” nagy színésznő és Irene Papasz. Bennem nagyon erősen él a görögség, és én ezt soha, sehol nem tagadtam meg. Pedig a szüleim nem is Görögországban, hanem Egyiptomban nőttek fel, a nagyszüleim oda mentek szerencsét próbálni. Egyiptomban hatalmas görög kolónia él. Apukám az ötvenes években érkezett Magyarországra, elvégezte a rendező szakot a színművészeti főiskolán, és közben kitűnően megtanult magyarul. Olyannyira, hogy rendszeresen tolmácsolt, a Magyar Rádió görög szekcióját vezette. Anyukám szerelemből jött utána, ő hála istennek még megvan nekünk, édesapám már nem él. Apám gyökeret tudott ereszteni Magyarországon, anyám viszont úgy él itt, mint annak idején az oroszok: ideiglenesen, nem tud tökéletesen magyarul. Most, amikor mindenki az Európához való csatlakozásról beszél, fontosnak tartom elmondani, hogy igenis lehetséges egy közösségben – esetemben magyarok között görögként – úgy élni, hogy az ember megőrzi gyökereit. Az én számból talán hitelesen hangzik: a magyaroknak igenis magyarként lehet és kell csatlakozniuk az európai közösséghez. Az embereknek tudniuk kell, hogy hova tartoznak! Párom szokta mondogatni: ugyan, mitől magyar az az ember, aki ugyanúgy él, mint az amerikai, ugyanazt eszi, mint a német, ugyanúgy öltözködik, mint a francia?
– Milyen választ adnak erre?
– Az életünk a válasz. Tahitótfaluban olyan világot teremtettünk, ahol visszatérhetünk az ősi gyökerekhez, és elszakadhatunk mindattól, amiről azt gondoljuk, hogy nem az értékrendünk szerint való. Férjem, dr. Magyar Gábor, aki egyébként háziorvos, gyakran jár gyönyörű atillájában. Azt mondja, ha az osztrák kancellár felveheti a tiroli gatyát, és söröskancsóval a kezében vigadhat, akkor rá ne mondja senki, hogy magyarkodik! Rengeteget tanulok tőle. Még nem vagyok igazán tökéletes gazdasszony, mert nem merek önállóan dönteni.
– Ötéves kislányával görögül beszél?
– Igyekszem, de paradox módon azért nehéz ez nekem, mert kétnyelvű vagyok, tehát minden átmenet nélkül váltok. Olyan nyelven álmodom, amilyen nyelven az álom szereplői beszélnek. Ha megszólalna a görög zene, akkor görögül folytatnám a mondatot, és talán észre sem venném. Szóval, ha a gyerekem magyarul szól hozzám, magyarul válaszolok, de ha van erőm, elmondom ugyanazt görögül is. Mind a három lányom érti az anyanyelvét, de ritkán használja. A középső éppen most határozta el, hogy leteszi a középfokú nyelvvizsgát. Tudja, mi ebben a rossz? Az én görögségem szívemben-lelkemben őrzött kincs; de erről az unokáim csak azt fogják mondani, hogy az egyik nagymamájuk görög volt. Fáj, hogy ennyi marad! Hányszor jönnek oda hozzám emberek elmondani, hogy az ő nagyszüleik is görögök voltak! Kérdeztem tőlük, tudnak-e görögül? Dehogy tudnak! Persze ugyanennyire fájna, ha a magyar részem veszne el.
– Rendszeresen foglalkozik a bulvársajtó azzal, hogy új férj oldalán kezdett új életet, pedig mindez sok évvel ezelőtt történt.
– Számomra azért volt ez hatalmas váltás, mert el kellett jönnöm a családomtól, amit a mai napig nem tudok megemészteni. Nem is fogom soha, így ha megkérdezik tőlem, boldog ember vagyok-e, azt felelem, már soha nem lehetek az, mert a két nagylányom nem él velem.
– Nem lehetett volna másképp csinálni?
– Nem akartam. Úgy éreztem, ha igazán jó anyjuk vagyok, nem vehetem el őket az apjuktól, aki nagyon jól, nagy szeretetben neveli őket. Van otthonuk, vannak barátaik, járnak különórákra, sportolni. Nem vihetem el őket egy kis faluba. Nem kényszeríthettem rájuk a döntésemet.
– Ha elsöprő szerelembe esünk, menni kell?
– Az őserőket nem lehet kikerülni. Réka születése igazolta, hogy ez az érzés a kikerülhetetlenek közül való volt. Kislányom azon a napon született, amikor a testvérem autóbalesetben meghalt.
– Figyeltem, hogy Elektraként erejével kitűnt a többiek közül, mégis végtelenül nőies volt.
– Érdekes, hogy Melina is hasonló figura. A görög nők többnyire ilyenek. Amikor a párommal elkezdődött az őrületünk, kolléganőm ránk nézett, és azt mondta: két őserő találkozott.
– Kihasználta pályája során ezt az őserőt?
– Elkerültek a nagy drámai szerepek. Pedig azt sem bántam volna, ha csak azokat játszom. Persze voltam én Júlia… Ez a tizennégy éves lány nagyon erős, mindent ő mozgat a darabban. Ruszt József ráérzett erre, nyilván belőlem is kiindulva. Néhány hete láttam a tévében a Leonardo di Caprio-féle feldolgozást. Hihetetlen érzés volt látni a Júliát megjelenítő női szereplőt. Pontosan ugyanúgy mondtam el mindent, mint ő! Úgy éreztem, igazsága van annak, amit mi csináltunk.
– Játszott görögül is?
– Egy nyári játékon játszottam népszínműben olyasféle szerepet, mint a János vitézben Iluska. Igen ám, de hol állt a színpad? Az Olümposz tetején! Kiráz a hideg, ha csak beszélek róla! A premier napján, már népviseletbe öltözve, kinéztem a nézőtérre. A színpad kis völgyben állt, a dombon körben ültek az emberek. Ugyanolyan ruhában, mint én! Nekik az volt az ünneplőjük, ami nekem a jelmezem. Úristen, kiáltottam fel, hol vagyok, ki vagyok? Fantasztikus érzés volt, addig nem éreztem ilyet, többé nem is fogok! Utána odajöttek hozzám, kézről kézre adtak, zokogtak, hogy az ő lányuk vagyok! Nagyon büszke voltam a szüleimre. Ez az érzés teszi számomra természetessé, hogy férjem a magyarság gyökerét kutatja, és adja tovább gyerekeinek. Ugyanilyen fontos, hogy amikor hívnak, ott legyek a görög közösség rendezvényein. Úgy érzem, mindent megteszek, hogy jó véleményük legyen rólam. Havonta egyszer jelentkezik a televízióban a görög kisebbségi műsor, természetesen elvállaltam annak vezetését. Rendszeresen szavalok, énekelek a kisebbségi rendezvényeken. Most görög díszruhát készülök varratni magamnak, mert magyar már van.
– Miért játszik mostanában ilyen keveset?
– Azt hiszem, a szakmának nincs rossz véleménye rólam. Csak amikor szerepet osztanak, nem jutok eszükbe. Cseppet sem bánom, hogy többet lehetek a kislányommal, de hiányzik a színpad. Az Operettszínházban a Bozzi úrban játszom kisebb szerepet.
– Hogy került az Operettszínházba?
– Hosszú időn keresztül a Nemzeti Színház tagja voltam, de a nyolcvanas évek végén lapátra tettek. Ott álltunk két kicsi gyerekkel; férjem is, én is munkanélküliek lettünk. Akkoriban a szabadúszás nem volt divat, hatalmas traumának éltük meg a helyzetet. Előző este még főszerepet játszottam, reggel az utcán voltam. A Rockszínház jelentkezett, hogy átvenne bennünket. Nem voltam több ígéretes nyersanyagnál. Letettem szépen a cigarettát, és képezni kezdtem a hangomat, éjjel-nappal gyakoroltam. Pozitív tulajdonságom, hogy ha rossz történik velem, nem esem szét. Ellenkezőleg: összekapom magam! Jó szerepeket kaptam, sikeres időszak volt, megválasztottak az év musicalszínésznőjének. Amikor megszűnt a Rockszínház, a társulatnak felajánlották az Operettben a tagságot. Így kerültem oda. Éppen beindult volna a karrierem, s megkaptam volna első főszerepemet, amikor kiderült, hogy kicsi lányom a hasamban van. De nem bánom, így is megérte.
– Idősebb fejjel más anyának lenni?
– A két nagy lányom tizennyolc és tizenhat éves, Réka öt. Azt szoktam mondani, szültem magamnak egy unokát. Hihetetlen boldogság! Soha nem görcsöltem vele, igaz, a nagyokkal sem. Nálunk nincs külön szoba, külön ágy, le van terítve egy hatalmas állatbőr a matracra, és ott alszunk valamennyien. Gyerekeimmel kapcsolatban mindig az ösztöneimre hallgatok. Én ezt őserdőelméletnek nevezem. Ha a majom tudja, hogyan kell a kölykét nevelni, miért akarnék én okosabb lenni nála?
– Másban is ösztönös?
– Mindenben, és most már figyelek arra, hogy ilyen legyek. Nem hagyom eltéríteni magamat a saját okoskodásommal sem. Nagyon örülök, hogy kint lakom a természetben, mert sok megerősítést kapok.
– Milyen érzés volt a Spy Game-ben Brad Pittel játszani?
– Ó, az nyúlfarknyi szerep volt, de legalább megfizették. Inkább a gyerekeimnek volt nagy élmény, akik megnézhették közelről Brad Pittet. Nagyon szép fiú és közvetlen. De az ilyen szerepeknek nincs közük a valódi színészi munkához. Ha a jóisten is úgy akarja – és lesz hozzá elegendő pénz –, hamarosan főszerepet játszom egy remek filmben, amely magyar–görög–olasz koprodukcióban készül, kiváló regény alapján. Abszurd, misztikus történet visszajáró halottakkal. Nagyon szeretném megcsinálni. Amúgy nincsen szerepálmom, nem rekedt bennem olyan alakítás, amelyet nagyon szerettem volna megcsinálni. Illetve valami igen, de azt még megadhatja az élet: nagyon szeretném eljátszani a dajka szerepét a Rómeó és Júliában. Jó szerep, szellemes, és én szeretem a humort, örülök, ha nevettethetek. Hála istennek megy is nekem; meg kellett tanulnom, hogyan kell komikának lenni. Bár rájöttem arra: nem feltétlenül jó, ha teljesül a szerepálmunk. A La Mancha lovagjából Aldonza szerepét úgy tartottam számon, hogy nem halhatok meg anélkül, hogy meg ne kapnám. Aztán eljátszottam, jól sikerült… de nem jelentett olyan sokat, mint gondoltam. Talán mert a többiek is azt mondták: ó, neked könnyű, neked van írva! Azt hiszem, sokkal hálásabb dolog olyasmit megoldani az életben, amiben magad sem hiszel.
Papadimitriu Athina színésznő, született 1954. június 19-én. Életút: 1976–78: 25. Színház, 1978–82: Népszínház, 1982– 89: Nemzeti Színház, 1989–96: Rockszínház, 1996-tól Operettszínház. Filmek: Lőcsei fehér asszony (1976), Reidl ezredes (1985), Elektra (1997), Spy Game (2001).
Díjak: Rajz János-díj (1987), Farkas–Ratkó-díj (1989), eMeRTon-díj (1993).
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
