Infúzió

Életem során de sokszor felkiáltottam vágyakozva: mikor jön már el az az idő, amikor gond nélkül, nyugodtan lepihenhetek legalább egy órácskára?
Feküdni szerettem volna ellazított izmokkal, hunyt szemmel, az élet csodás dolgaira gondolva, mint gyermekkoromban, amikor kilopakodtam a pajtába, és hanyatt dőltem a pelyvásban a friss hereszénán. Vagy újra beleszédülni a régi szalmakazal hűvösébe a délutáni napsütésben, és csak távolról hallgatni, hogy pityeg a baromfi az udvaron.
És most fekszem ernyedten, üveget vigyázva, amelyből csepeg belém az infúzió. Több mint egy óráig tart, amíg a vénámba folyik. Eljött hát számomra is az óra, de nem erre számítottam. Ez nem a pihenés órája.
Persze gondolhatnék lepergett életem szép perceire is, utazhatnék a messzi Norvégiába, hogy újból megcsodáljam a fjordokat, barangolhatnék Szicíliában a tengerparton vagy akár Florida öbleiben, mint egykor. Vagy rohanhatnék haza, Temerinbe, a szülőfalumba a szalmakazal mellé, ki a tanyára, a kertészlaposi dűlőbe, ahol kócos szénaboglyák várnak, és nagyapa méhei rajzanak.
Nem is értem, hogy nem ezek a kellemes percek térnek vissza ilyenkor, nem a bágyadt naplementék, amikor messzire hallik a tehénbőgés, hanem sötét, fenyegető valami, megfoghatatlan, arctalan, riasztó. A halálfélelem gyötör.
Minden mást elhalványít ez az érzés, zsibbasztó fájdalmat érzek: nem is fáj, csak rémít, torkomat szorongatja, szívemet gyötri. Ez az intenzív halálfélelem. Egyszer éreztem igazán, bár máskor is a nyomomba eredt már. Hej, ha öt méterrel közelebb csap le a gránát! Vagy: itt süvített el a golyó a fejem mellett! Nem, ez más volt, a halál mellettem állt, könyörtelenül szembe kellett vele néznem, s valami fortéllyal kibúvót találnom. Azóta százszor újra átéltem azt a pillanatot.
Próbáltam már megírni néhányszor, de sosem sikerült visszaadnom a pillanat döbbenetét. Most újra megpróbálom. Behunyom a szemem, és látom magamat, ahogyan 1945 augusztusában settenkedve belépek a temerini községháza épületébe.
Akkoriban tértem haza a háborúból, éjjel-nappal szökve, riadtan, s tudtam, hogy a szerb partizánok vadásznak rám. A falu magyar lakosságán már bosszút álltak, százakat végeztek ki, csonkítottak meg csak azért, mert magyarok voltak és maradtak. Bujdosó Ferenc bácsinak – mondják – kivágták a nyelvét is, mielőtt lelőtték, mert nem akarta leköpni a magyar zászlót. Pelyhes állú legények énekelték a tömegsír szélén a magyar himnuszt, miközben partizánnők géppuskázták őket.
Menekülnöm kellett, de ahhoz egy személyi igazolványra volt szükségem, fényképes, pecsétes írásra. Megszerzésének legtermészetesebb módját választottam: jelentkeztem a községházán. A hivatalnok, egy szerb írnok kiállította, és beküldött a titkárhoz, hogy az majd aláírja és pecséttel is ellátja.
Új ember volt a titkár, a szerb partizánokkal érkezett, bizonyára nem ismer engem. Megkockáztattam! Bekopogtam a sarokszobába. A titkár aláírta, és már a pecsét után nyúlt, amikor megszólalt egy hang. Géppisztolyos komisszár ült a szoba másik sarkában. Intett: látni akarja az igazolványt.
Remegő kézzel nyújtottam felé. Hirtelen megéreztem, hogy végzetes hibát követtem el a jelentkezésemmel. A háború sok szörnyűségét szerencsésen megúsztam, de most csapdába estem.
A komisszár jól megnézett, majd szemügyre vette az igazolványon a fényképet és persze a nevet. Homlokát ráncolva felugrott. „Maga az a zombori újságíró?” – rivallt rám. Behunytam a szememet. Szörnyű volt a pillanat. Ilyesmit csak egyszer élhet túl az ember. Megpróbálom.
„Ő Nándor! – mondtam élénken. – Illés Nándor. Én meg Sándor vagyok!”
Nézett rám, ujja a ravaszon. Aztán intett. Mehetek! Bocsánatot kért. A hóhér. Az áldozattól. Elfutottam, és azóta is futok. Néha úgy érzem, önmagamat kergetem.