Iraki kirakós (3.)

’Iraqi
Fakhruddin ’Iraqi, eredeti nevén Fakhruddin Ibrahim (Kr. u. 1213–1289) onnan kapta a nevét, hogy Perzsia ’Iraqi ajam nevű vidékén született. Maga az „iraki” szó sem jelent mást közép-perzsául, mint perzsát. ’Iraqi szufi volt, mozlim aszkéta, misztikus, filozófus, sejk, de ami a legfontosabb: költő vala.
A szufizmusról a legtöbb embernek a kerengő vagy üvöltöző dervisek (annyit jelent: „szegény ember”), az érzékeket felkorbácsoló keleti zene (Ravel Bolerója például eredetileg egy szufi dal volt), pénzéhes mindentudók és spiritiszta jövőbe látók jutnak eszébe. A kicsit műveltebbek tudni vélik, hogy a szufizmus egy misztikus mozlim szekta. (Maga a név a „szúf” szóból ered, amely gyapotot jelent, a legrégebbi szufik [kb. Kr. u. VII. század] viseletére utalva.)
Valójában a szufik a mozlim vallás egy olyan ágát képviselik, amelyet megérintett a buddhizmus éppúgy, mint a hinduizmus vagy a taoista panteizmus. A fundamentalistáktól ezért ugyanúgy megkapták a magukét, mint mondjuk a kabbalisták a zsidó vallás főbb áramlataitól. A kereszténység is megtagadta a gnosztikusokat. A leghíresebb, iraki eredetű szufi rend a kadírieké volt.
De lássuk ’Iraqi-t, a költőt:
Te vagy a világ –
De hogy lehetsz látható?
Nem vagy-e lélek is?
És mégis hogy lehetsz rejtve?
Hogy lehetsz kézzelfogható?
Mert Te mindig titkos maradsz.
Mégis hogyan lehetsz rejtve
Ha örökösen látható vagy?
Rejtett és látható
De mindkettő egyszerre…
Te nem vagy sem ez, sem az –
Mégis mindkettő egyszerre.
Ha Te vagy a Minden
Akkor kik ezek az emberek?
És ha én semmi vagyok
Akkor miről szól ez az egész lárma?
Amikor csatlakozott egy vallási csoporthoz, a kalandárokhoz, dalra fakadt. Pedig a tanítványnak úgy kellett viselkednie a tanítók közt, mint hullának a hullamosók kezében.
Voltam Mekkában, hogy körbejárjam
A Kába követ,
De nem engedtek be,
Azt mondták: El veled! Milyen érdemet
Szereztél odakinn, hogy bebocsássunk?
Aztán, az utolsó éjjelen kopogtam
A kocsma ajtaján.
Bentről egy hang hallatszott: ’Iraqi! Gyere be!
Mert te egyike vagy a kiválasztottaknak!
Azonkívül, hogy ezt a verset akár ma is írhatták volna, egy pillanatig se higgyük, hogy valóságos kocsmáról van szó. A szív kincseskamrájának ajtaja az a kocsmaajtó, amelyen belépve az ember megtalálja a szív bölcsességét, mert befogadták a többiek. Ha valamiféle ittasság van e versben, az csakis az istenittasság lehet.
A kalandárokkal ’Iraqi beutazta Perzsiát, Indiát, Multánt (a mai Pakisztánt). Ott találkozott mesterével, Baha’uddin sejkkel, aki még egyik lányát is feleségül adta hozzá. ’Iraqi huszonöt évig maradt, egész a sejk haláláig. A tanítványok nem tűrték, hogy még életében utódjának nevezte ki a mester. ’Iraqi Mekkába ment, onnan Ománba. Az ománi szultán a saját palotájában szállásolta el, és a terület fő sejkjévé nevezte ki. ’Iraqi, mekkai és medinai zarándokútja után, egy álom hatására (a legtöbb fontos elhatározást életében álom hatására hozta meg) Damaszkuszba ment. De sokat álmodhatott, mert ott se maradt hosszú ideig. Rumba (a mai Törökországba) ment, onnan Konyába. Ott Qunawi, egy híres szufi előadásait hallgatta. Ez ihlette fő művét, a Lama ’at-ot (Fényvillanások), amelyből e dolgozat legelső idézete is származott. Amikor bemutatta művét Qunawinak, az megcsókolta, miként egy mozlim teszi egy szent szöveggel, és annyit mondott:
’Iraqi, te az emberek szavainak titkát adtad közre.
Maga a szerző sosem mondta, hogy könnyen érthető, amit ír:
Az emberi törekvés útjából
Elállt a Szeretet
Miként az egyesülés és elválás
Meséi felül is elillant

Mert ami túlmutat a képzeleten
Minden metafora és magyarázat
Elől megszökik
Miként ’Iraqi is megszökött mongol üldözői elől, és az ő kikémlelésére és elárulására küldött vezír ezer dináros adományával otthagyta Tokatot, és Kairóba menekült. És még mindig azt hirdette, hogy a szerető egyesül a Szeretett Lénnyel, és egymásban való feloldódásukból csak az Istenség marad meg. Az ő veretes prózájában ez így szól:
Amikor a szerető ember elmélkedik a Szeretett Lény szépségéről a természet tükre előtt, fájdalom és öröm születik, bánat és vidámság jelenik meg, félelem és remény találkozik, összehúzódás és kiterjedés váltakozik. De amint a szerető lény leveti a formák ruháját, és belemerül az Egység mindent átölelő Óceánjába, nem ismeri többé a kínt és a boldogságot, a várakozást és a rettegést, félelmet vagy reményt; mivel ezek a múlttól és a jövőtől függnek, és a szerető ember most a tengerbe fúl, ahol az Időt eltörölték, ahol minden a Most.
A kairói szultán is fő vallási vezetőjévé nevezte ki. Amikor a szultán vezírje drága kelmékbe öltöztette, ’Iraqi egyszer csak levette a turbánt a fejéről, és percekig csendben ült. Azután visszahelyezte a turbánt a fejére. A szultán magyarázatot kért tőle, és ’Iraqi így válaszolt:
Addig vettem le a turbánt, míg meg nem bizonyosodtam róla: nincs bennem büszkeség vagy önzés.
A szultán, ezt hallva, megduplázta illetményét. De hiába. ’Iraqi vissza akart térni Damaszkuszba. Végül a szultánt is sikerült meggyőznie.
Damaszkusz királya a város fő sejkjévé (vallási vezetőjévé) nevezte ki, még mielőtt a városba ért volna a szufi szent ember. Néhány hónap múlva a fia is követte őt Damaszkuszba. ’Iraqi tudta, hogy a kérdés, hogy hol van a Szeretett Lény, azonos azzal: ki vagyok én? Aki ismeri önmagát – Mohamed próféta szerint –, ismeri az Urat.
Figyelj, csőcselék,
A Minden akarsz lenni?
Akkor menj
És légy Semmivé…
Ne álmodd, hogy ez a cérnaszál
Duplafonat:
Gyökér és ág
Ugyanaz az Egy.
Figyelj jól: minden Ő –
De Ő általam jelenik meg.
Minden, mi vagyok, semmi kétség –
Csak Általa van.

’Iraqinak már nem volt sok hátra. Betegeskedett. Ha lenne a szufik közt szent, neki köztük volna a helye. Ha csak annyit tett volna, hogy a Shadada kezdő sorát, a „La ilaha illa Allah”-ot (Nincs más isten csak Allah) „La ilaha illal’l-isq”-re változtatta (Nincs más isten csak a Szeretet), már kiérdemelte volna, hogy fennmaradjon a neve.
Egy nap aztán ágynak esett. Öt napig aludt, a hatodikon felébredt, és ezt a verset hagyta fiára és tanítványaira:
Midőn e világ az Isteni Gondviselés
folytán megszületett
Nem Ádám balga tette után
Történt meg ama cselekedet;
Már azon a Napon átadták jussunkat:
Senki sem fog győzni többé
És senki sem nyert soha

’Iraqi hetvenhat éves korában itta ki a sors poharát.