Karinthy

(… DE MINTHA A NAGY [F]OSZTOGATÓ DEMOKRÁCIA-EXPORTÁLÓVAL MONDATNÁ:)
A KIS (iraki polgári áldozati bárány, kísérleti) házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhába letették. (…) Nem akarok semmit tőled, te ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a bundádat (…), hogy jólessék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek. Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis (iraki) nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá.
TE CSACSI KIS NYÚL, mondom neki fejcsóválva, lám, milyen kedves, ostoba, ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze hogy erősebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, temiattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet.
EZT GONDOLOM megindult lélekkel, és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és én megsimogathassam. A kis nyúl előbb húzódozik a piszkafa elől, orrcimpái idegesen, rémülten táncolnak, aztán uzsgyi, kiugrik, átfut a konyhán, bebújik egy sarokba.
UTÁNAMEGYEK és óvatosan leguggolok melléje. Ejnye, mondom neki, hát milyen ostoba vagy. Nini, hiszen még sokal jobban reszketsz és félsz, mint az imént. Persze ez érthető a te elfogult és szűk kis értelmed szempontjából, mely azt súgja neked, hogy abban a makacsságban, amivel utánad jövök, csak a vérengző vadállatok mohósága rejlhetik, és amely nem tudja megérteni az erősebbnek fejlettebb erkölcsi érzését és önzetlen gondoskodását. No, most már aztán csakugyan meg kell hogy simogassalak, azzal az érzéssel, amit most érzel irányomban, s mely vérszopó tigrisnek láttat engem, ezzel az érzéssel igazán nem hagyhatlak magadra. Be kell bizonyítanom neked, hogy mennyire tévedtél, hogy mennyire nem azért akarlak megfogni, hogy átharapjam a torkodat, hanem csak önzetlenül meg akarlak simogatni, kellemessé akarom tenni az életedet, és nem számítok se hálára, se ellenszogáltatásra.
ÓVATOSAN KINYÚJTOM A KEZEM, s már a nyakán vannak ujjaim, mikor egy kétségbeesett ugrással kirántja magát, fuldokolva nyifog, és szétterpesztett lábakkal, lihegve, halálos félelemben bebújik a kályha alá.
NYELEK EGYET, és érzem, hogy a vér fejembe száll. No, igazán példátlan butasággal van dolgom. Most mit tegyek? Abbahagyjam? De akkor azt fogja hinni, hogy neki volt igaza, hogy csakugyan meg akartam enni vagy agyonverni, és most kifáradva egyelőre lemondtam szándékomról.
A KÁLYHA ELÉ FEKSZEM, és benézek a kályha alá. Ott kucorog apróra összehúzódva, és fekete szemeiben kimondhatatlan félelem csillog. (…) Te szamár, mondom neki elkeseredve (…), hát nem hiszel az önzetlenségben, a gyöngédségben, hát nem hiszel a szeretetben, mely nem számít hálára? Hát hogy bizonyítsam be neked, szerencsétlen, hogy milyen alantasan, milyen megvetésre méltóan gondolkozol? Persze a te buta és rossz kis fejedben csak aljas, durva és erkölcstelen képzetek nyüzsögnek, harapásról, verésről, az erősebb kajánságáról, amivel elpusztítja a gyöngéket… te, te undok kis féreg, hát nem akarod elhinni nekem, hogy van harmónia, van bensőséges, könnyes megindulás, mely a gyöngeség, szegénység, tehetetlenség láttán elfogja a lelket? A teremtésit annak a nehéz fejednek, csak azért is bebizonyítom neked, hogy van!
MOST MÁR HIRTELEN és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé.
MOST OTT VAN, és nekem szét kellene szednem az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem és megfogom és megragadom a füleit, és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétlocscsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni!