Lopakodó revízió

Gerhard Schröder német kancellár kizárólag belpolitikai okokból mondta fel a 2001. szeptember 11-t követően általa meghirdetett korlátlan szolidaritást Washingtonnal. Háborúellenes jelszavakkal nyerte meg azt a választást, amelynek küzdelmében egyébként gyaníthatóan elvérzett volna.
Mivel a német szociáldemokraták az iraki válság kapcsán immár sokadik iránymódosításukon dolgoznak, talán érdemes közelebbről szemügyre venni pacifizmusuk legfontosabb állomásait.
Előre kell bocsátani, hogy amennyire politikai, éppannyira generációs konfliktus is felfedezhető ebben az „eszmetörténetben”, ezért az aligha érthető meg pusztán a jobb- és baloldal által kijelölt koordináta-rendszerben. A második világháborút felnőttként átélők többségére jellemző a német szociáldemokrácia mindmáig egyik legtekintélyesebb személyiségének, Helmut Schmidt volt kancellárnak a hozzáállása, aki hadnagyként szolgált a Wehrmachtban 1940–42 között, s aki többször is felemelte szavát a német „nemzeti mazochizmus” ellen. Ugyanakkor ellenpéldaként említhető a CDU (Kereszténydemokrata Unió) balszárnyán fel-feltűnő volt szövetségi elnök, a szintén hadnagyként a világháborút végigszolgáló Richard von Weizsäcker, aki úgy keres feloldozást apja, Ernst von Weizsäcker vélt és valós vétkeiért (ő 1938 és 1943 között államtitkár volt a berlini külügyminisztériumban), hogy ultrabalos álláspontot foglal el a német történelem kérdéseiről.
Mindenesetre a német baloldal önképében kiemelkedő helyet foglal el az a feltételezés, miszerint a háború után több-kevesebb sikerrel „nácítlanított” Németországban csak ők mentesek a nemzetiszocializmus fertőjétől. Nem véletlen, hogy a Willy Brandt vezette első szociálliberális kormány pénzügyminisztere külföldi útjai során nem feledkezett meg arról, hogy hangsúlyozza, ez az a kabinet, amely már minden náciszimpátiától mentes, s amelyből végleg kitakarítottak minden kollaboránst. A német baloldal alapvetően elítélt minden háborút, főként ha az Egyesült Államok folytatta valamelyik szocialista (vagy szocialistaszimpatizáns) ország ellen. A nyolcvanas években aztán százezres béketüntetéseket szerveztek a NATO kettős határozata ellen, amely a Varsói Szerződésnek a hagyományos fegyverrendszerekben megmutatkozó túlerejét volt hivatva ellensúlyozni. (Ezen a pacifista hullámon lovagoltak be a zöldek húsz esztendeje, 1983 márciusában a Bundestagba, először átlépve az ötszázalékos küszöböt.)
Azokat a háborúkat azonban, amelyek a bűnös, militarista németek ellen irányultak, szükségesnek fogadták el. Olyannyira, hogy rendkívül agresszívan léptek fel minden olyan kísérlettel szemben is, amely a két világháború német áldozatainak kívánt emléket állítani. Ilyenkor általában a nemzetiszocialista bűnök vagy a holokauszt viszonylagossá tételének vádjával vágtak el minden vitát. Még az olyan, egyébként tényszerű kijelentések esetében is ez volt a verdikt, mint amilyen Ernst Nolte professzor azon megjegyzése, miszerint a gulág megelőzte a náci koncentrációs táborokat, és mintaként szolgált azok felállításához. Ez a megállapítás robbantotta ki a nyolcvanas évek közepén a német történészvitát, amely neve ellenére nem érvek ütköztetéséből állt, hanem főként Nolte címkézését jelentette. A „vitában” a baloldal imamalomként ismételgette, hogy az ország megosztottsága és az idegen megszállás a bűnös, hibás, antidemokratikus német szellemért járó büntetés, amelynek az idők végezetéig kell tartania, s képviselői enyhén rasszista szellemben elmélkedtek a kiirthatatlan német militarizmusról. Joseph Fischer 1989-ben is azzal zárt le minden felvetést, hogy tartsuk a szánkat az újraegyesülésről. E nevelő fellépés hatására ellepték az országot az ilyen mély értelmű feliratos kitűzők: „Szarok arra, hogy német vagyok.”
Így alakult ki az a tudathasadásos helyzet, hogy míg a német veszteségek esetén következetesen a legalacsonyabb adat szerepel a legtöbb publikációban (például a Drezda elleni 1945. február 12–13-i légitámadásnál mindössze 35 ezer halott, ami töredéke a 200–250 ezer bizonyítható áldozatnak), addig a szövetségesek veszteségeinél a mást mutató bizonyítékok ellenére máig megmaradtak a túlzó adatok (Guernica, Coventry vagy Rotterdam esetében az áldozatok valós számának nyolc-tízszerese szerepel a köztudatban).
Ilyen körülmények közepette nem meglepő, hogy a német baloldal kisajátította magának a második világháborús „tanulságok levonásának” privilégiumát, s a következtetéseket napi politikai érdekeinek megfelelően fogalmazta meg. Így közel másfél évtizedig meggátolta, hogy a Kohl-kormány aktív családpolitikával próbálja enyhíteni a német társadalom kibontakozó demográfiai katasztrófáját. Az obstrukciót azzal indokolta, hogy a születések ösztönzése Hitler vesszőparipája volt, így aki túl sokat foglalkozik demográfiai problémákkal, attól nem lehet idegen a nácizmus szelleme sem.
A baloldal antimilitarista szellemiségén mit sem változtatott a berlini fal leomlása és a kommunista rezsimek bukása. Az 1990–91-es iraki válság idején a zöldek tömeges dezertálásra szólították fel az amerikai katonákat. Természetes, hogy az érvelésből nem maradhatott ki az antifasiszta párhuzam, ezért Ludger Vollmer – 1998–2002 között a Schröder-kormány külügyi államminisztere – több javaslatot is benyújtott. Ezek az ismeretlen dezertőr szobrának felállításától egészen az összes hadbírósági ítélettel sújtott katona rehabilitálásáig, illetve kárpótlásáig terjedtek. (A javaslat kidolgozóinak „tájékozottságát” jelzi, hogy előterjesztésükkel azokat is rehabilitálták volna, akiket a Wehrmacht és a fegyveres SS hadbíróságai a civil lakosság ellen elkövetett fosztogatás, erőszak és gyilkosság miatt ítéltek halálra.) A téma folyamatos napirenden tartása 1996-ra meghozta az „eredményét”. Az antifasiszta „hősök” érdekében kifejtett értelmiségi nyomásnak túl gyakran engedő CDU-képviselők egy részének csatlakozásával a Bundestag megszavazta a dezertálás és a védelmi képesség csökkentése miatt hadbíróság által elítéltek általános rehabilitálását. A német hadbírók ellen folyó körvadászatot különösen élvezetessé tette, ha politikai ellenfelet lehetett emiatt lemondásra felszólítani (lásd az 1966 és 1978 között hivatalban lévő baden-württembergi tartományi miniszterelnök, Hans Filbinger elleni kampányt). Ezzel párhuzamosan a német alkotmánybíróság kimondta, hogy nem sért személyiségi jogot az a megfogalmazás, miszerint „a katonák gyilkosok”.
Mivel a CDU–CSU folyamatosan meghátrált a „politikai korrektség” újabb és újabb követelései elől, a Kohl-korszak végére olyan abszurd helyzetek is kialakultak, mint a Bundeswehr müncheni egyeteme volt tanárának, Franz W. Seidlernek az esete. A professzor 1996–1997-ben több könyvében olyan szellemben foglalkozott a keleti front harcaival, amely eltért a politikai korrektség elvárásaitól. Így részletesen tárgyalta a Vörös Hadsereg és a partizánok által elkövetett hadijogsértéseket is. A könyvek ellen a német baloldal a szokott csatakiáltással – a szövetségesek rémtetteinek felsorolása a náci bűnök relativizálásával egyenlő! – szállt sorompóba, s követelte a szerző példás megbüntetését, valamint a kormány azonnali elhatárolódását. (Az egyetem a Bundeswehr, tehát a német honvédelmi minisztérium alárendeltségébe tartozik.) A masszív baloldali fellépéstől Volker Rühe védelmi miniszter megijedt, hiszen „véletlenül” ekkoriban szinte hetente tudósított a média a laktanyákban szervezkedő „karlengetőkről”. S hogy ne nyújtson támadási felületet a közelgő 1998-as szövetségi gyűlési választásokon, Seidlert kitiltotta a minisztérium alárendeltségébe tartozó összes intézményből.
Radikális változást hozott a múlt megközelítésében is a vörös–zöld koalíció 1998. októberi megalakulása: az ottani független értelmiség örömujjongása közepette megszabadították Németországot a Kohl-kormánytól. A tartalom ugyan megmaradt – Jürgen Trittin, az új környezetvédelmi miniszter például minden hivatalos levélpapírjáról levakartatta a „Német Bundestag tagja” felirat első, kirekesztő szavát –, de már nem volt akkora szükség államilag támogatott antifasizmusra, hiszen tárgyalásaik során ezúttal már az ő orruk alá dörgölték a harmadik birodalom múltját.
Láthatóan Joschka Fischert is egyre inkább zavarta, hogy Európa harmadrendű hatalma, London is tárgyalási nyomásgyakorló eszközként kezeli a ködös Albionban gondosan ápolt németgyűlöletet. Így az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó tagságára kacsingató Fischer már nem tartotta fontosnak, hogy az eredeti tervek szerint az Egyesült Államokban is bemutassák a Megsemmisítő háború – A Wehrmacht bűnei, 1941–1944 című vándorkiállítást. Sőt megtették azt is, amiért egy jobboldali kormánynak azonnal a fejét vették volna, nevezetesen bejelentették: végleg lezárják a világháborús kártérítések folyamatát. Azzal a feltétellel kezdték meg az utolsó részletek kifizetését, hogy garanciát kapnak – elsősorban az Egyesült Államoktól –, miszerint amerikai bíróságok több jóvátételt nem ítélnek meg a világháborús szenvedés kárpótlásaként.
Az üléspont átalakulását állásponttá jól szemléltette az új koalíció viszonya a Bundeswehrhez és a NATO-hoz. Az SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németország Szociáldemokrata Pártja) 1994-es és a zöldek 1998-as kampányának is része volt a NATO megszüntetése és a Bundeswehr létszámának minimumra csökkentése. A kilencvenes években még elárasztották beadványaikkal a karlsruhei alkotmánybíróságot, hogy tiltsa meg a megbízhatatlan – mert német – katonák külföldi akcióját. Ha ezt nem lehet, akkor bicskát se vihessenek magukkal, vagy legalább a Wehrmacht által annak idején elfoglalt területekről tiltsák ki őket. Miután a baloldal hatalomra jutott, e szempontok háttérbe szorultak, s bátran küldték a „gyilkosokat” Koszovóba, Afganisztánba, továbbá olyan helyekre, mint Kelet-Timor, ahol II. Vilmos óta nem járt német baka. Sőt a szintén SPD-s szövetségi elnök, Johannes Rau az Afganisztánban elhunytakat még hősöknek is titulálta! Mindezek ellenére a 2002-es választásokra a honvédelmi miniszter által életre hívott „civil szervezetben” – a Katonák Schröderért mozgalomban – volt SPD-képviselő, szakszervezeti főmufti, csak éppen katona nem. Ugyanez a dialektika látható a németországi amerikai és Bundeswehr-támaszpontok ügyében is. Ugyanazok, akik a nyolcvanas években a bezárásukért tüntettek, ma követelik a fennmaradásukat, mert sok tízezer munkahely megmaradása függ a bázisoktól. Nem véletlen, hogy Washington többek között azzal a felvetéssel kívánt nyomást gyakorolni Berlinre Irak ügyében, hogy tovább csökkenti németországi támaszpontjai számát, keletebbre költözteti, ahol szívesen látják őket.
A politikai változással párhuzamosan lassan irányt váltott a németországi független értelmiség is. Günter Grass – aki nélkül 1969 óta nem volt az SPD-nek választási kampánya – témaként felfedezte a Vörös Hadsereg elől menekülő németeket, s megírta Rákjárásban című művét. A könyv a menekültekkel túlzsúfolt Wilhelm Gustloff utasszállító hajó 1945. január 30-án történt szovjet tengeralattjáró általi elsüllyesztését, mintegy 5500 személy pusztulását örökíti meg. Tanulságos, hogy a nagy médiaeseményként bemutatott könyv iránt épp az érintettek – az annak idején a szülőföldjükről elüldözött németek szervezetei – mutattak feltűnő érdektelenséget. Mint mondták, nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy Grass azért választotta a tengeri történetet, hogy ne kelljen szólnia a szárazföldön menekülők hullahegyeivel borított kelet-németországi utakról, a Metgethenben vagy Nemmersdorfban történtekről.
E lopakodó revizionista folyamatban az újabb fordulat 2002 nyarán, a szövetségi gyűlési választások előtt állt be. Addig a közvélemény-kutatásokban egész évben stabilan vezetett a CDU–CSU a baloldali koalícióval szemben, s biztosnak látszott a kormányváltás. Schröder tanácsadói ekkor elővarázsolták a pacifizmust. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodó SPD-t nem zavarta, hogy – a Schröder-kormány által addig vállalt kötelezettségeket és a Bundeswehr képességeit figyelembe véve – Németország, ha akarna, akkor sem tehetne többet Washington érdekében.
A békeharc persze nem állította meg az ország gazdasági mélyrepülését. Ezért az SPD számára létfontosságú február 2-i tartományi választások előtt Schröder ismét bevetette a süllyesztő felé tartó német kancellárok utolsó reményét, s csodafegyverként bejelentette: bármi is történjék, az ENSZ-ben nemet mond a háborúra.
A háború kérdésének radikális átértelmezése azonban – hiszen ez esetben a bagdadi „Hitlert” nem szabad megtámadni – azonnal átcsapott a második világháború kérdéseire is. Most a szemét „náciról” kiderült, hogy ember, megszólalhatott, sőt még az érzéseit és a véleményét is vágás nélkül elmondhatta a közszolgálati televízióban. Mivel egykor a földdel tették egyenlővé a szülővárosát, s részt vehetett romok és a szénné égett halottak eltemetésében, akkoriban nem tűnt annyira egyértelműnek, hogy az angolszász hatalmak pusztán azért bombáznak civil célpontokat, mert mindenáron fel akarják őt szabadítani és végre a demokrácia áldásaiban kívánják részeltetni. Talán így már nem meglepő, hogy a német baloldali értelmiség zászlóshajója, a Spiegel magazin most különszámot szentel a „birodalom” elleni légi háború történetének. A fordulat legbiztosabb jele, hogy mind az SPD vezetői és képviselői, mind a zöldek egyre gyakrabban használják az addig szinte ismeretlen kifejezést: „mi, németek”. E fordulat közben a mindig jólneveltségével tüntető CDU odáig ment, hogy felelevenítve a korábban az NDK-ban ápolt hagyományt, javasolta a Drezda elleni légitámadás, február 13. emléknappá nyilvánítását.
Valószínűleg azonban most is a háborút átélt generáció őrizte meg leginkább a tisztánlátását, amely e revizionista fordulat mögött pusztán rövid távú napi politikai érdekeket sejt. Ezért tagjainak nagyobb része úgy véli, megint ugyanaz történik, mint az utóbbi száz esztendőben anynyiszor: a politika ismét megpróbál tőkét kovácsolni a katonák és a civilek szenvedéseiből.