Mi a veszélyes Irakban?

Az iraki rezsim nincs többé. Meghalt vagy még életben van Szaddám Huszein, immáron édes mindegy. Hatása, befolyása a történésekre egyáltalán nincs. Főemberei elmenekültek vagy eltűntek, hívei úgyszintén, népe pedig jobbára örömtelin sóhajtott fel. Az amerikaiak és szövetségeseik gyorsan nyerték meg a háborút. Harún ar-Rasíd kalifa városában, a mesés Bagdadban, Abramsek masíroznak, Szaddám Cityben, Bagdad síiták lakta negyedében, nem kevesen megszabadítókként fogadták az amerikaiakat, s voltak, akik azon nyomban neki is láttak a Szaddám-portrék és Szaddám-szobrok szétverésének, s mára, a fosztogatások után, a rend is helyreállni látszik. A meghökkentő – legalábbis sokak számára – csupán az lehetett, hogy a szövetségesek szinte ellenállás nélkül vonultak be, s még az elitnek számító Köztársasági Gárda is mily gyorsan hullott szét. Ledőlt a bálvány, pontosabban a szobra, s vele megdőltek különb-különbféle pacifista mítoszok is; hogy tudniillik óriási népi ellenállás várja majd a szövetségeseket, a népharag megsemmisíti az angol–amerikai csapatokat, felzúdul és harcias fedajinokat küld az arab világ jó része, s végső soron kudarcot vallanak a szövetségesek, elsősorban is az amerikaiak demokratizálási törekvései.
Bizony, megdőltek e szépnek s alkalmasint heroikusnak láttatott mítoszok. Kivéve az utóbbit, azaz az Irak demokratizálására vonatkozót. Mert az utóbbiban valószínűleg igazuk lesz az idealistáknak. Az „iraki kaland” következményeinek egyik csalóka ábrándja, s ennek nyomában a radikalizálódás veszélye éppen ez a demokratizálósdi lehet.
Demokratizálni Irakot s nyomában az arab világot? Az Egyesült Államok és szövetségesei azt állítják, hogy ez (is) az egyik céljuk; s valljuk be, ezt nemcsak Amerika és szövetségesei szeretnék, hanem a józanul gondolkodó politikacsinálók mindegyike, köztük nyilván a most kakaskodó gallok is. A kártyavárként összeomló rezsim ugyanis a XX. század közel- és közép-keleti diktatúráinak egyik legundokabbika volt, s Irakra valóban ráfér a szabadság és a demokrácia. De hát kit, kivel és hogyan kell demokratizálni? Nagy és fontos kérdés. De van egy bökkenő: könnyen meglehet, hogy a szövetségeseknek ez nem is céljuk…?
Kit is érdekel igazán a demokrácia, midőn olajról s egy egész térség feletti uralomról van szó, midőn angol–amerikai háború folyik a Közép-Kelet ellenőrzéséért…? S egyáltalán: miféle demokrácia kell az irakiaknak? Mit jelent, miben áll az ő számukra a demokrácia? S kitől akarják ezt megkapni? Megkapni akarják, vagy kiépíteni önnönmaguk, a saját szájuk íze – azaz történelmük és hagyományaik – szerint? Kérdezte-e valaki az irakiakat is minderről?
Azt és úgy akarják-e, amit és ahogyan, például, az amerikaiak prédikálnak nekik?! Az amerikaiaknak örvendő s katonáikkal barátkozó bagdadi ember vajon valóban a szövetségesek ígérte álmot akarja, made in USA, vagy mindösszesen a Szaddámtól való megszabaduláson örvendve lapogatja a vállukat? Aztán pedig hálátlanul ellenük fordul, mert azt kénytelen megtapasztalni, hogy megint rá akarnak kényszeríteni valamit, ami nem sajátja, hogy épp csak megszabadult az egyik béklyótól, máris új kaloda készül…? Valahol valaki a minap találóan azt mondta, hogy az Egyesült Államok manapság olyan, mint valaha néhány évtizede a Szovjetunió volt: mindenáron boldogítani akar másokat, de azoknak a másoknak persze az ő elképzelései és tervei szerint kell boldogoknak lenniük, mert ha nem, akkor piha!
Irak különös ország. Etnikai és vallási mozaik, társadalma törzsi és klánokra alapozódó szolidaritásokra épül, ráadásul az ország a perzsa és az arab világ, a szunnita és a síita iszlám történelmi törésvonalán fekszik. A lakosság hatvan százaléka síita, és a fennmaradó negyvenszázaléknyi szunnitának a fele pedig kurd. Ezt a heterogén világot a Szaddám-féle Bász párt vaskézzel egyben tartotta, ám a széthullás abisszális szakadást hozott. A síiták különféle csoportjai nyíltan marakodnak egymással, egyikük az amerikai jelenlét feltétlen híve, másikuk máris országhatáron kívül akarná látni a szövetségeseket. A kurdok különféle frakciói szintén egymást piszkálják, s részt kérnek a születő új hatalomból emigránsok és a CIA felpumpálta (ál)emigránsok egyaránt. Kaotikusnak látszik a helyzet, s az marad, még akkor is, ha pillanatokon belül funkcionálni kezd az új kormányzat. Amely, természetszerűleg, roppant ingatag lesz. Már csak azért is, mert az amerikaiak a hatalmi-közigazgatási űrt a saját iraki szövetségeseikkel töltik be. Vitatható alakokkal. Kiszemelt főemberük, Ahmed Csalabi személyében, egy olyan figura, akit távollétében Jordániában huszonkét évi börtönbüntetésre ítéltek még a nyolcvanas években, csalárd csődért és sikkasztásért. Az átmeneti kormányzatot pedig egy olyan nyugdíjas amerikai tábornok, bizonyos Jay Garner irányítja majd, akit a hadiiparhoz és Izraelhez fűződő eminens kapcsolatokkal szoktak jellemezni, s ezért kinevezését, valljuk be, az arab világ jó részében nem értékelték afféle bizalomerősítő intézkedésként…
Ez volna az irakiaknak beígért demokratizálás? Nadzsafban és Kerbalában máris felsejlik – talán válaszként? – az egyébként marakodó ajatollahok fekete turbánja…
De hát egyébként is: hiheti-e valaki komolyan, hogy a demokratizálódás elősegítése is az Egyesült Államok eminens célja lenne? Hisz’ ha oly vehemensen demokráciahívő és szorgalmazza az ilyes változásokat, akkor moccannia kell(ene), például Szaúd-Arábiát illetően is – ahol pedig Washingtonnak létérdeke, hogy ne jöjjön el az általa megálmodott és gyakorolt demokrácia országa…
Ma már persze bizton tudható, ami néhány héttel ezelőtt még csupán vélelmezhető volt: hogy az Egyesült Államok nem feltétlenül demokráciát akar(hat) Irakban. Ott sem. Hanem csak tulajdonképpen azt csinálja, amit az angolok tettek a térségben, még a XIX-XX. század fordulóján; mintha ezt a valahai brit gyarmatbirodalmat próbálná meg újrateremteni, Omántól Közép-Ázsiáig, szívében-központjában Irakkal, az óriási olajországgal. Régi elképzelésük ez az amerikai konzervatívoknak: Irak elfoglalásának terve például a kilencvenes évek közepéig nyúlik vissza, és ehhez stratégiai partnerre az izraeli vezetésben leltek. (Patrick Seale, a Közel- és Közép-Kelet neves brit ismerője-szakértője írta meg a minap: amikor 1996-ban Benjamin Netanjahu került hatalomra Izraelben, Richard Perle, a Pentagon védelmi politikájának egyik alakítója rögvest különös dokumentumot adott át neki A döntő lépés: új stratégia a biztonsági nyugalomhoz címmel, mely elvi alapvetésben Szaddám Huszein rezsimjének megdöntését és Szíria meggyengítését jelölte meg elsőrendű célnak. Ezt az ötletet 1997-ben ismét elővették, az Elképzelés az Új Amerikai Évszázadért nevű konzervatív csoport tagjai, köztük nevezetesen Richard Perle, Paul Wolfowitz, Eliot Abrams, valamint két befolyásos újságíró, William Kristol és Norman Podhoretz. Mindannyian az újkonzervatívok ismert és befolyásos személyiségei. Akiknek a 2001-es terrorista támadások, New Yorkban és Washingtonban, mintha megadták volna az esélyt terveik valóra váltására…)
Ez, ha rendben nincs is, de mindenesetre – hatalmi ellensúlyok híján – megtehető. A demokratizálás cinikus felemlegetése (s mindaz, ami ennek nevében történhet) azonban akár veszélyes következményekkel is járhat. A többi között például azzal, hogy a fogalom lejáratódik (bár ez a legkevesebb), a csalódott hiszékenyek pedig radikalizálódnak, és ismét megszaporodnak a terrorakciók. Oszama bin Laden dörzsölheti a kezét: a britek és az amerikaiak megfeledkeztek egy jóval fontosabb háborúról, melyet egészen más fegyverekkel kell megvívniuk. S ez: a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem, melyhez viszont szükségeltetne az arab és muzulmán országok mérsékeltjeinek támogatása. Míg az iraki háborút megnyerték, a terrorizmus ellenit most éppen elveszíteni látszanak…