Munka hadának a lépte dobog…

A sakkparti véget ért. Utána a két férfi – mindkettő elmúlt hatvanéves – azzal múlatta az időt, hogy szlogeneket gyártott emlékezetből, a győztes pedig az – mondatott ki –, aki előbb adja fel a szokásos kézfelemeléssel. S mivel május elseje a nyakukon volt, ráálltak, hogy egykori felvonulási jelszavakból mérettessenek meg, éspedig nagyjából az 1975 és 1985 közötti, tízéves időszakból, behatárolandó a pártállami idők egynegyedét.
A sarokban a kilencvenéves papa itta fröccsét, és látszólag nem érdekelte, mivel tölti a fia és annak barátja a drága időt.
A papa fia, a házigazda kezdte: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” S még magyarázatot is adott: – Marx és Engels 1848-ban kiadott jelszava volt.

A két név emlegetésekor a papa összerándult. A vendégnek viszont jól jött a Marx végszó: „Éljen korunk legyőzhetetlen eszméje, a marxizmus-leninizmus!” A papa, aki rajongott Máraiért, az író erre vonatkozó gondolatát idézte: „Az ember agressziós hajlama örök, mindennél konokabb erő és indulat, de önmagában hamar ellobog, kisül; ha nem szervezi, csoportosítja valamilyen Eszme, az első kitörés után pánikban szalad szét a csorda... Ez a hajlam csak akkor igazán veszélyes, ha az Eszme – s hozzá még valamilyen tetszetős, világmegváltó Eszme – jegyében izgatják fel és szervezik meg. Akkor világveszély.”

– Bravó! – hangzott az elismerő mondat a papa felé, de egyúttal újabb két szlogen is: „Tovább a lenini úton!” „Előre a IV. ötéves terv sikeres befejezéséért!” A papa, akinek sok régi lemeze volt, dúdolni kezdte az 1949-ből való Tervindulót: „Készen áll már új ötéves tervünk, / Dolgos népünk most tettre kész…”
A papa fia következett: „Szabadságot a szocializmus, a haladás, a béke ügyéért bebörtönzötteknek!” – szólt a régi jelszó. „Éljen a béke!” – emígy a vendég. „Békét, biztonságot a világnak!” – riposztozott a házigazda.

– A békére készültek, a béketárgyalásokra – jegyezte meg gúnnyal a papa. – A béke, mondták és írták. Ízlelgettem a szót, behunyt szemmel, emlékszem. Micsoda íze volt a háború után! Arany aszú. De kiderült, hogy erjedő, lucskos lőre, amellyel sokáig itattak bennünket.

„Éljen a kommunizmust építő Szovjetunió, a haladás, a béke szilárd támasza!” – Hát az – foglalta össze tömören a papa, és nagyot húzott a fröccséből. „Éljen és erősödjék a szocialista világrendszer egysége.” A fiú apját ez már újabb dalra gyújtotta. Egy 1946-os nótára, amikor szintén választás előtt álltak: „Gyerünk a gátra, szavazz a pártra, / egy jobb világra, szavazz velünk. // Kezedben hordod jövőd, a sorsod, / nem lesz több gondod, szavazz velünk. // A kommunista alkotni fog, / így lesz az élet holnapra jobb…” – Drága fiaim – emelte fel a fejét a papa –, hát gondolkozzatok el ezen a régi dalon!

De mielőtt elgondolkozhattak volna, a vendég már köpte is a következő jelszót: „Éljen a párt!” A papa belelendült, és Korom Mihály egykori miniszter 1989-es szavait citálta: „Sok szó esik mostanában a párt egységéről. Ha egyáltalán van még, vagy beszélhetünk igazából pártegységről. Én már kezdem azt hinni, hogy ez hovatovább fikció. Bár ne lenne igazam és jó lenne, ha nem lenne igazam. Ez a pártegység – legalábbis azt hiszem – már nemcsak repedezik, hanem én azt mondom, hogy mostanáig egy veszélyes fordulóhoz érkezett.”

– Muszáj minden szlogenre valamit mondanod? – kérdezte az apjától a fiú. A papa nem válaszolt, ezért a fia az ovális asztalra csapott: „Éljen társadalmunk vezető ereje, a munkásosztály!” Mindketten a papára néztek, aki most sem hagyta szó nélkül: – Marx soha nem tette be a lábát semmiféle gyárba, üzembe, bányába vagy valamiféle ipari munkahelyre. Milyen jogon írt akkor a munkásosztályról?

Elhallgattak. Most már a papa nógatta őket emígyen: – Na, gyerünk csak, gyerünk!
„Köszöntjük a kongresszusi és a felszabadulási munkaverseny résztvevőit!” „Köszöntjük a munkában élenjárókat!” Erre a papa: „Kovács Pista jó szakmunkás, / ezt mindenki tudja jól… Ne légy hát hanyag, / gyűjtsd a hulladékvasat!” Kazal – tette hozzá –, az ötvenes évekből.

Látszott, hogy mindhárman döntésre akarják vinni a dolgot. A vendég erősen összpontosított: „A párt és a KISZ győzelemre visz.” És jött a folytatás: „Támogatjuk a demokráciáért harcoló portugál népet!” A papának most nem osztottak lapot. „Éljen a hős vietnami nép!” – nyögte ki a vendég, de a házigazda is szenvedett: „Gyarapítsuk népünk szocialista műveltségét, tudását!” Erre már a papa is lecsapott: – Drágáim, nincs szocialista műveltség, én csak műveltséget ismerek.

„Éljen és virágozzék szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság!” – mondta a vendég, s ezután a papa fia feladta.

– Nem oda, Buda! – kiáltotta a papa, és most már ő sorolta tovább a jelszavakat, anélkül, hogy bárki is kérte volna: „Éljen május elseje, a munkásosztály nemzetközi seregszemléje!” És így tovább. Egyszer azonban ő is megállt, és eszébe jutott, amit a mai kormány miniszterelnöke, Medgyessy Péter 1989-ben az MSZMP programjáról mondott: „Én jónak tartom, hogy ez egy jelszószerű program – állította. – (…) ugyanakkor (azt gondolom), hogy a jelszószerűség nem lehet alkalom arra, hogy betarthatatlan jelszavakat hirdessünk, vagy akár a demagógia határát súroló jelszavakat vállaljunk magunkra, és azt gondolom, hogy kevesebb jelszó többet mondhat a társadalom számára.”
Biz’ isten, igaza volt.