Szaddám Huszein politikai öröksége

Az Irak ellen vívott háború befejeztével mindenkiben megfogalmazódik egy nagyon komoly kérdés: milyen lesz Irak jövője? Az 1991 óta jelentősen meggyengült iraki rendszer elleni katonai fellépés volt ugyanis Irak „demokratizálódási folyamatának” a legkönnyebb és leginkább problémamentes része.

Látni kell, hogy a közel-keleti politikai kultúra és az azt befolyásoló kulturális örökség és hagyományok nem könnyen egyeztethetők össze a Nyugat liberális demokráciafelfogásával. Ebből következően igencsak kérdéses, hogy sikeres lesz-e az Egyesült Államok terve, hogy demokratikus alapokon szerveződő államot hozzon létre a Tigris és az Eufrátesz mentén, mivel rengeteg különböző hatás befolyásolja a közel-keleti politikai folyamatokat. Emellett a Szaddám Huszein vezette Bász párt 35 éves uralkodásának öröksége is erősen rányomja bélyegét a lehetséges rendezés jövőjére.

Egy új politikai struktúra kialakulása nagymértékben függ az adott nép politikai történelmétől, tradícióitól és a jelen társadalmi feltételeitől. A közel-keleti politikai rendszerek kialakulásában olyan rendezőelvek játszanak szerepet, mint a nyugat-ázsiai hagyomány (történetileg: az állam élén az isteni attribútumokkal rendelkező király áll, despotikus az államszervezési elv; mindez autoriter rendszerek kialakulásához vezet, vezetett), az iszlám, az ázsiai termelési mód (a tulajdonjog korlátozottsága), a tekintély és a korai arab hagyományok szerepe, illetve a törzsi kapcsolatok politikai szintre emelése. Közülük egyik sem képes arra, hogy a térségben ismeretlen, hagyományokkal nem rendelkező demokratikus rendszer létrejöttét elősegítse.
Irak mesterségesen létrehozott állam, s ennek az egyik hatása, hogy az országot súlyos etnikai (arab– kurd) és vallási (az iszlám szunnita és síita ágazata közötti) ellentétek terhelik. A többséget alkotó síita népesség az ország középső és déli területein található; Szaddám Huszein rendszerét marginalizált szerepben, elnyomottként élte meg. Ellenben az Irak északi területein élő, a lakosság közel 20 százalékát kitevő (szunnita) kurdok már a 70-es években önkormányzatisággal rendelkeztek, a 90-es években pedig már többé-kevésbé teljes körű autonómiát élvezhettek: erről persze a kurdok nem fognak lemondani.
A közelmúltban sokféle Irakot ismerhettünk meg, hisz Szaddám Huszein vezetése alatt az állam hivatalos ideológiája is többször megváltozott az aktuális világpolitikai folyamatok függvényében. A Bász párt egyik alapvető doktrínája az összarab gondolatot (egy arab nemzet eszméje) kifejező pánarabizmus volt, mely az Atlanti-óceán és a Perzsa- (Arab-) öböl között élő arab népek politikai, kulturális és nemzeti egységét hirdeti.

Ennek az ideológiának az 1981 és 1988 között zajlott Irak–Irán-háború alatt volt nagy jelentősége, amikor Szaddám Huszein tudatosan hangsúlyozta az összarab szolidaritás fontosságát a „barbár” (síita) perzsákkal szemben, hogy ezáltal is biztosítsa az Irak lakosságának többségét kitevő síita népesség lojalitását. Az első Öböl-háború idején, 1991-ben már a „hitetlen Nyugat” ellen az iszlám világ védelmezőjeként lépett fel Szaddám Huszein, mivel a pánarabizmus ideológiájával nem tudta volna integrálni az indoeurópai eredetű (tehát nem sémi-arab) kurd népességet, így a vallás lett a közös pont. A háború után a nemzeti identitás mesterséges megteremtésének szükségessége került előtérbe, így jelent meg államalkotó ideológiaként a mezopotámiai örökség felvállalása. Emellett kapott újból nagy szerepet a 90-es években a törzsi identitás és a törzsi kapcsolatok erősítése is, Szaddám Huszein szövetségi rendszerének kiépítése a jelentősebb törzsek vezetőivel. Főleg szunnita arab törzsek tagjaiból kerültek ki a rendszer és a hivatalos reguláris hadsereg melletti törzsi alapon szerveződő elit alakulat (Köztársasági Gárda) megbízható tagjai.
A megbuktatott rendszer alapját a kisebbségben lévő szunnita arabok képezték. Velük szemben szerveződött Szaddám Huszein ellenzéke, amely teljességgel megosztott volt, csak az egyetlen közös érdek, a fennálló rendszer megbuktatása tartotta többé-kevésbé egybe. Kérdéses, hogy ezek a vallásilag, etnikailag és világnézetileg heterogén csoportok képesek lesznek-e együtt kiépíteni az új iraki rendszert, hisz minden csoportjának különböző elképzelése van a jövőt illetően: a világi, demokratikus Irak képe mellett felsejlik egy iszlámista jövő lehetősége is.

Érdekes az a mozzanat is, hogy Bagdadban síiták és szunniták közösen tüntettek egy, az iszlám elvein megvalósuló iraki államért).
Ezek után érthető, hogy nagyon nehezen lehet bármilyen alapon megszervezni egy új államot, valamelyik közösség érdekei ugyanis mindenképpen sérülnek. Továbbá, ha valóban szabad választásokon alapuló, demokratikus rendszer születik Irakban, akkor a közép- és kelet-európai folyamatokhoz hasonlatosan nagy eséllyel előfordulhat az, hogy az önmagát újjászervező (arab-szocialista) Bász párt, ha nem is az első, de az azt követő választást megnyeri (ismét gondoljunk a párt társadalmi beágyazottságára, közel egymilliós tagságára, egyeduralkodásának több évtizedére!), és akkor megint kezdődhet minden elölről…