Szólásszabadság

Most hallom, hogy Friderikusz Sándor televíziós megasztár páros lábbal kirúgta műsora, a Friderikusz – A szólás szabadsága teljes stábját. Mehetnek kapálni, hat ökröt hajtani. A szólás szabadsága…
Valaki valószínűleg szólni akart, mire a rendkívüli ember, a sajtószabadság bajnoka úgy vágta ki az egész csapatot, hogy boldogtalanok tokostól vitték ki a nyílászárókat, némelyiküknek a sziluettje talán benne is maradt az ablaküvegben.

Cifra dolog a szólásszabadság. Nem szabad visszaélni vele. Megfigyeltem, hogy ez az emelkedett jóember örökké valami hatalmasat szeretne alkotni, olyat, amilyenre a magunkfajta kétkezi földönfutók fölkapjuk a fejünket, szisszenünk egyet ijedten, aztán szállásunkra menekülünk. Ehhez természetesen megfelelően harsány cím kell: A szólás szabadsága, A Jóisten és Én stb., illőképpen föl kell konferálni a darabot, ellenkező esetben ugyanis elénk tolakszik teszem azt Juszt (Pufi) László vagy Frei Tomi a gengszterinterjúival… És akkor veszett fejsze nyele az egész.
Jót tesz az ügynek, ha megelőzően megaplakátokat helyezünk el a dologról a város csomópontjain, a városházán és a légópincékben, illetőleg fölénekeltetjük a főcímet a Pa-Dö-Dő-lányokkal.
Teszem azt, ki kell rúgni A szólás szabadsága stábját, hadd nyekkenjenek nagyot a rideg placcon. Friderikusz Sándor ért az ilyesmihez. Nem olyan régen egy budapesti szállóban tartott sajtótájékoztatót jó Sándor, testőrökkel érkezett, az alkalomhoz illően fekete sísapka volt a fején. Rajtunk meg a frász. De azért odafigyelt az egész nagyvilág, és ez itt a lényeg, emberek! Pankrációt csinálni. Gyermekzsúrt.

Azt mondom: A szólás szabadsága, majd kirúgom a megszólalókat. Kis hőzöngés követi az akciót, de ez nem baj, sőt, jól jön. Kamatozik. A mafla ember hülyíthető. És mi maflák vagyunk.
Merem mindezt ideírni, mert szólásszabadság van. Psszt!