Tombolt a hidegháború. Ezerkilencszáznyolcvan-valahányat írtunk, a politikusok kizárólag az atomfegyverek le- és felszereléséről voltak hajlandók nyilatkozni, amikor Fogarasi Árpád rádöbbent, hogy a fokozódó nemzetközi helyzetben nem maradhat tétlen. A fölismerést tett követte, s a kocsordi ezermester nekilátott, hogy felépítse Magyarország egyetlen magánatombunkerét. Az objektum úgy-ahogy elkészült – ez konkrétan ajtó és tető nélküli, ám másfél méter vastag betonfalakat jelent –, Bogdányi Ferenc amatőr filmes pedig 1989 januárjában dokumentumfilmet forgatott a vállalkozásról. A riportban azonban nem csak a bunkertulajdonos szólalt meg, mert a rendező Sándort, a meglehetősen ittas állapotban épp arra bóklászó ismerőst is lencse-, illetve mikrofonvégre kapta. A háromperces nyelvújítási próbálkozás végül nem került adásba, így Szalacsi Sándor szereplésére tizenhárom esztendeig a feledés jótékony homálya borult, tavaly augusztusban azonban valaki elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar társadalom végre megismerkedjen a „zoxigén”, „ojjektum”, „teccikérteni” és „jómunkásember” kifejezésekkel.
Az interjú fölkerült a világhálóra, s szinte azonnal az internetezők kedvence lett. Az eleinte csak önmagában létező rövidke videofelvétel valóságos netes hisztériává nőtte ki magát: az Index című webújság fórumában tizenkétezerhez közelít a hozzászólások száma, de immár több önálló oldal is foglalkozik a témával. A tartalom mindenütt ugyanaz: Szalacsi Sándor szerencsétlenül sikerült interjújának hangban és képben történő továbbgondolása. Az atombunkeres szomszédjából így lett Magyarország „legjobb arca”, akit sokan a kocsordi polgármesteri hivatal élén, sőt az Országgyűlésben szeretnének látni, a Szalacsi-portréból készült vicces montázsoknak pedig se szeri, se száma.
Hasonló jelenséget utoljára Uhrin Benedek produkált, hiszen a táncdalénekléssel kísérletezgető nyugdíjas virágkertész, akit rajongói egyszerűen csak „Mesterként” tisztelnek, szintén a világhálónak köszönheti karrierjét. Benedek bácsi első lépésben a nyugdíjából összekuporgatott hetvenezer forintból vásárolt magának fellépési lehetőséget a Zenit televízió Hogy kik vannak? című műsorában. Az adás lement, ám ezúttal történt valami megszokottól eltérő: néhány számítógépes ifjú olyannyira magasröptűnek találta a Van nekem egy kiskutyám kezdetű dalt, hogy lendületből megalapította az Uhrin Benedek Fan Clubot, amely lépéstől egyenes, bár némiképp érthetetlen út vezetett a telt házas szigeti koncertekig.
Az Uhrin-jelenség miértjeiről ugyan nem rendelkezünk szakvéleménnyel, a BMB Focus piackutató cég mégis épp a nyugdíjas sztár tündöklése nyomán elemezte az úgynevezett Kistehén-effektust. (A reklámrajzfilmben szereplő Kistehenet mint a Hajógyári-sziget emblematikus figuráját ismerhette meg az ország. A vizsgált filmben a Kistehén egy fa ágán ülve és bugyuta dalocskát énekelve lógatta a lábát.)
– Felfigyeltünk arra, hogy meglehetősen primitívnek, gyermetegnek vagy éppen dilettánsnak tűnő kommunikációs jelenségek milyen jelentős sikert érnek el. Azt szerettük volna megtudni, hogy a jelenség esetében a deviancia kultuszáról vagy pedig egy kultusz devianciájáról beszélhetünk – fogalmazta meg az alapkérdést Mag Márta kutatási igazgató a Kreatív On-line-ban.
Az elemzésből kiderül, hogy a film mind a kedvelők, mind az elutasítók körében erős érzelmeket váltott ki, amit a kutatók azzal magyaráznak, hogy az üzenet – „lógasd a lábad, és érezd jól magad!” – az úgynevezett énvédő mechanizmusokat hozta működésbe. Csakhogy az egyik csoport magára ismert (vagy legalábbis arra, hogy ő is szeretne ilyen lenni), a másik csoport viszont nem akarta, hogy a film hasson rá, hiszen ő nem ilyen „láblógatós”. Míg az első csoport tagjai a Kistehén szimbolikus üzenetét úgy fogalmazták meg, hogy „lazíts!”, „engedd el magad!”, „nem kell mindent komolyan venni!”, „érezzük jól magunkat!”, addig a másik csoport jellemző véleménye így hangzott: „nem tetszene az olyan életvitel, hogy lógatom a lábam… ha egy hét végén nincs dolgom, azt sem szeretem”.
Hasonlóképp eltérő véleményeket váltott ki a nézőkből az is, hogy a filmnek nincs története. A kedvelők ezt is pozitívan értékelik: „ettől is egyedi és szokatlan, hogy nem szól semmiről; ez benne a lényeg, hogy nincs története és mégis…” Ők azok, akiknek a komfortérzetéhez nem feltétlenül tartozik hozzá valamilyen különösebb érték keresése vagy megvalósítása, elég, ha jól érzik magukat. Azokat viszont, akik mindennek az értelmét, okát és következményeit keresik, idegesítette a cselekmény hiánya: „nincs értelme”, „nincs története, nem szól semmiről”, „unalmas”, „alacsony IQ kell hozzá, hogy valaki ezt szívesen nézze”. Ez a hozzáállás ebben a csoportban két funkciót is betölt: egyrészt megkíméli az egyént, hogy erőfeszítést tegyen egy elsőre érthetetlen jelenség feldolgozása érdekében, másrészt önértékelését is erősíti az a saját magának adott magyarázat, hogy nem ő nem érti a filmet, hanem a film értelmetlen, ami csak a primitív embereknek tetszhet – állapították meg a BMB Focus kutatói.
Uhrin Benedek sztárrá válásának megértését segítheti egyik rajongójának okfejtése is: „Az őszintesége és bátorsága díjazandó. Nekem legalább olyan rossz hangom van, mint neki, és hogyan is mernék kiállni közönség elé a színpadra? Még a fürdőkádban sem merek énekelni! Ugyanakkor az is tetszik benne, hogy ő saját magát adja, nem úgy, mint a mostanában divatos, a lemezkiadók által kitalált és megkomponált együttesek.”
A lényeg tehát – s a Kistehén-kutatás eredménye is ezt mutatja – az, hogy mindegy, milyen irányban, de el kell térni az átlagostól. Szalacsi Sándor és Uhrin Benedek között azonban van egy alapvető különbség: Szalacsi soha nem akart ismert emberré válni.
– Amikor befejeztem a forgatást a bunkerban, kimentem az utcára, hogy készítsek ott is néhány vágóképet. Sándor épp arra járt, kérdezte, hogy mit csinálok, aztán, mivel ismerte Árpádot, elmondta, pontosabban megpróbálta elmondani, amit tudott az építkezésről – emlékezik a médiatörténeti pillanatra Bogdányi Ferenc. – Amikor tizenhárom év múlva megláttam a felvételt az interneten, azonnal kértem, hogy töröljék a filmet az oldalakról, mert sem Sándor, sem én nem járultunk hozzá a közléséhez. Az általam megkeresett tartalomszolgáltatók nyolcvan százaléka válaszra sem méltatott, a többiek pedig elmagyarázták, hogy eszük ágában sincs törölni az anyagot, hiszen nekik ez üzlet, az internetezők ezért látogatják az oldalt. Volt, aki még azt is hozzátette, hogy ne törjem magam fölöslegesen, mert ami felkerült az internetre, az már közkincs. Csupán néhányan értették meg, hogy miért is baj, amit tettek, és törölték az interjút.
Bogdányi Ferenc a sikertelen próbálkozásokat követően megkereste Szalacsi Sándort, hogy megmutassa neki a filmet, valamint néhány Szalacsi-témájú fotómontázst, s egyúttal elmagyarázta egykori interjúalanyának, hogy a tréfás képek azért készültek, mert az országban sokan vannak, akiknek tetszik a felvétel. Mire Szalacsi Sándor csak annyit válaszolt: sajnálja, hogy a forgatáson a jambósapkáját viselte, mert azt nem nagyon szereti, majd megkérte Bogdányi Ferencet, hogy több filmet már ne készítsen róla.
– Sándort kórházban ápolják, mert lebénult mindkét lába. De a tudata tiszta, nagyon jól tudja tehát, hogy mi zajlik körülötte. Igazából nem is az internetes srácoktól féltem, hanem attól tartok, hogy ha nem találunk neki valami jó helyet, ahova a kórházból hazatérhet, még visszaesik az alkoholizmusba. Ezért most azon erőlködünk itt néhányan, hogy elhelyezzük valamelyik szeretetotthonban. Sándor még csak ötvenkét éves, és megérdemelné, hogy az eddiginél jobb élete legyen.
Az amatőr filmes jószolgálati missziója azonban nem tudja mindentől megvédeni Szalacsi Sándort. A fanatikusok ugyanis nem elégednek meg a virtuális rajongással, hanem kocsordi kirándulásokat szerveznek – az egyik csapat tagjai arról számoltak be, hogy példaképüket nem találták odahaza, ezért átmentek az atombunkerhez, ám itt sem arattak sikert, mivel Fogarasi Árpád bemenekült előlük a házba. A leggusztustalanabb eset mégis az volt, amikor egy fiatalember a kocsordi polgármesteri hivatal munkatársának kiadva magát telefonon zaklatta a tolókocsiban ülő Szalacsi Sándort, s a röhögésbe fulladt hangfelvételt elérhetővé tette a világhálón. Az pedig már minden ízében a média diszkrét bája, hogy vannak, akik Szalacsi Sándor nevét a butaság szinonimájaként használják (Vágvölgyi B. András: Szalacsi népe. Népszava, 2003. május 8.).
A kérdés az, hogy ha egy szép napon a kocsordi „sztár” megelégelné a kéretlen és megalázó népszerűséget, vajon kihez, hova fordulhatna panaszaival. A világháló működése ugyanis nap mint nap töméntelen megoldandó jogi problémát szül, ám a szakemberek egyelőre csak kullognak az események mögött.
E téren a legnagyobb felzúdulást Körmendy-Ékes Judit, az Országos Rádió- és Televíziótestület (ORTT) korábbi elnökének nyilatkozata eredményezte. Körmendy-Ékes Judit – akit felvetései miatt internetes körökben a szólásszabadság első számú közellenségének kiáltottak ki – annak idején kifejtette, hogy a szabályozásra legfőképpen azért van szükség, mert a hatályos médiajog a médiumok lényegét alapvetően az általuk használt terjesztési módban ragadja meg, ám a technikai fejlődés túllépett ezen a megközelítésen. Az ORTT egykori elnöke szerint a hazai szabályozás kulcseleme a felelősségi rendszer kiépítése, tehát mindenfajta lehetséges jogsérelem orvoslásának elengedhetetlen feltétele, hogy mindenki számára világos legyen, ki az a személy, aki valamely közzétett tartalomért a felelősséget viseli. Legyen szó akár szerzői, akár más állampolgári jogok sérelméről, biztosítani kell a gyors és hatékony jogvédelmet.
– A problémakört érintőlegesen az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény szabályozza. A jogszabály 8. paragrafusa kimondja, hogy az olyan, információs társadalommal összefüggő szolgáltatás esetén, amely abból áll, hogy a szolgáltató az igénybe vevő által biztosított információt távközlő hálózaton továbbítja, vagy a távközlő hálózathoz hozzáférést biztosít, a szolgáltató akkor nem felel a továbbított információ tartalmával okozott kárért, ha nem a szolgáltató kezdeményezi az információ továbbítását, nem a szolgáltató választja meg a továbbítás címzettjét, és nem a szolgáltató választja ki, illetőleg nem változtatja meg azt az információt, amely továbbításra kerül. Egyszerűbben szólva, ha Szalacsi Sándor úgy érezné, hogy őt személyében sértik például az Indexen elérhető képek, filmek, hozzászólások, akkor egyesével kellene megtalálnia a sértő képek, filmek, hozzászólások egyébként névtelen készítőit, mivel az Index fórumára mindhárom felelősséget kizáró ok érvényes – magyarázza a vonatkozó törvény adta lehetőségeket Sarkady Ildikó médiajogász, aki állítja, hogy jelen pillanatban az internet esetében az önszabályozás a kulcsszó.
– A jog képtelen követni a technika robbanásszerű fejlődését. Ma annyit tudunk biztosan, hogy az internetet nem lehet műsorszolgáltató vagy -közlő eszköznek tekinteni. A jog a világhálót egyelőre egyszerű információközlő eszköznek tekinti. Természetesen vannak próbálkozások, hogy valamilyen kategóriába besorolják, de véleményem szerint az internet jogilag szinte szabályozhatatlan vagy csak minimálisan szabályozható eszköz. Tudomásul kell vennünk, hogy mivel a jog mindig valamilyen rend kialakítására törekszik, azaz korlátoz, nagyon nehéz lesz megtalálni a jog és az internet kapcsolatát. Így külföldön is elsősorban az életképes önszabályozás, önkorlátozás megteremtésével próbálkoznak.
Sarkady Ildikó álláspontja az, hogy az internet működő jogi szabályozása bizonyosan nem a mai intézményrendszerre alapulva jön majd létre.
– Sokszor hallom, hogy talán a médiatörvényt kellene bővíteni, ám a médiatörvényként elhíresült 1996. évi I. törvény a rádiózásról és a televíziózásról szól, utólag tehát ebbe a jogszabályba nem magyarázhatjuk bele az internetet. Magyarországon egyébként már működnek a szükséges intézményi keretek kezdeményei – ilyen például a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete –, amelyek tevékenysége folytán eljuthatunk oda, hogy a szakma saját magával szemben betartson bizonyos etikai normákat. Ugyanakkor a jognak is el kell gondolkodnia, hogy az internet sajátosságai miatt milyen új módszerek kidolgozására van szükség. S ez hosszadalmas folyamat lesz, hiszen az internet napról napra változó-fejlődő valami, a jog pedig nem más, mint a már megtapasztalt társadalmi jelenségek folyamatainak rögzítése.
A médiajogász szerint az internetre a meglévő szabályozást kell átültetni, amíg ez a folyamat lezajlik. Tehát például egy személyiségi jogot sértő tartalom esetén ugyanúgy kell a jogászoknak eljárniuk, mintha a jogsértés az elektronikus médiában vagy az írott sajtóban történt volna.
– Ha egy fotó jogosulatlanul, az érintett hozzájárulása nélkül jelenik meg egy internetes oldalon, akkor a jogsérelmet elszenvedett személy a tartalomszolgáltató ellen léphet föl. Bonyolultabb a helyzet, ha ugyanez a fotó valamelyik fórumban kerül nyilvánosságra, hiszen a világháló névtelenséget biztosító tulajdonsága miatt ilyenkor a jogsértő nem érhető utol. Épp ezért kell ismételten hangsúlyozni mind a felhasználók, mind a tartalomszolgáltatók önszabályozását. Természetesen ez már inkább etikai, mint jogi kérdés, mert a szolgáltatóknak kellene kimondaniuk, hogy az internetes oldalaikon bizonyos dolgokat azért nem engednek megjelenni – még ha lenne is rájuk igény –, mert fölismerik, hogy mit jelentene, ha ugyanez velük történne meg – véli Sarkady Ildikó.
A magyar társadalom ezen fejlettségi szintje egyelőre utópia; gondoljunk csak Bogdányi Ferenc jogos, mégis szélmalomharcba torkolló tartalomkorlátozó próbálkozásaira, a balatoni palacsintásként viselkedő internetes vállalkozóra, a telefonbetyárrá aljasodó fanatikus rajongóra vagy a Népszava publicisztikájára. Közben pedig szurkoljunk, hogy a szakemberek mihamarabb megtalálják a világháló és a jog kapcsolatát.
férfi kosárlabda Európa-bajnokság
Vért izzadt Luka Doncic csapata ellen a világbajnok Németország az Eb-negyeddöntőben - videó
