A paksi tájékoztatás elégtelensége

Még 1986 áprilisának vége felé történt. A téglagyár forgácsolóműhelyének ajtaja és ablaka nyugat felé nézett. Délutános műszakban dolgoztunk, s a dohányosok néha-néha kimentek az ajtó elé rágyújtani. Gépem az ajtó közelében állt, így előfordult, hogy egy-két percre én is kimentem friss levegőt szívni, no nem a dohányosok társaságában.

Az egyik ilyen alkalommal teljesen véletlenül felpillantottam az égboltra, s a távolból erős sötétedés volt észlelhető, amit az esőtől terhes fekete felhők okoztak. Szóltam is kollégáimnak, hogy valószínűleg hatalmas zápornak nézünk elébe, csukjuk be az ablakokat. A felhő iszonyatos sebességgel közeledett, s mikor fölénk ért, az embernek az volt az érzése, hogy tán még az ég is leszakad, olyan sötét lett. S elemi erővel zúdult alá a máskor oly áldásos, ezúttal – mint később kiderült – gyilkos sugárzással telítődött esővíz. Belülről bámultuk, hogyan viszi magával a hömpölygő ár az udvar belsejéből az utcára, a szél által korábban odahordott téglaport, amelytől vörös lett a víz. Másnap este fél 8 körül a tévén átkapcsoltam az osztrák egyesre, ahol a híradó ment. Mi, az ország nyugati részében lakók abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy tudtuk fogni az osztrák és a jugoszláv adókat. Nos, ekkor szereztem tudomást először arról, hogy valami rettenetes történt Csernobilban. Ezek után már rendszeresen figyeltem a nyugati híradásokat, s hamarosan megtudtam, megtudtuk, hogy a világ eddigi legsúlyosabb nukleáris katasztrófáját éltük át az elmúlt napokban. A magyar tájékoztatási szervek, pártunk és kormányunk mélyen hallgatott. Hazudtak. Hallgatott Csehák Judit. Hallgatott Medgyessy Péter. Hallgatott Kádár János. De hallgatott az MTA és az MTI is. Amikor Ausztriában már a homokot cserélték a játszótereken, s nálunk a kertben lévő zöld növényzet szépen elbarnult, elégett, amikor Hegyeshalomnál az osztrákok napok óta nagynyomású fecskendőkkel mosták a teherautókat, akkor, csak akkor kezdték mondogatni prominenseink, hogy „kisebb műszaki hiba adódott Csernobilban”. S ugyancsak hallgattak, amikor évekkel később bizonyítottan áldozatai is voltak a katasztrófa által hazánkat is elérő radioaktív szennyeződésnek. Sőt, az egészségügy régi-új vezetője még mindig tagadja ezt a közismert tényt.

Ha nem is hasonló súlyú, de könnyen azzá válható üzemzavar, baleset történt Pakson. A jelenlegi kormány régi embereinél működtek a régi reflexek: először hallgattak, utána torzítottak, majd helyesbítettek. Az igazat megint csak külföldről, nyugati környezetvédőktől kellett megtudnunk. Az újságíró egyik feladata a tényszerű tájékoztatás. Hogy teljesítse ezt a feladatát, ha őt is megtévesztik, hamis információval látják el vagy súlyos, az ország lakosságát érintő eseményeket hallgatnak el felelős politikusok csupán presztízsből; így soha nem derülhet ki az igazság. Még az is lehet, hogy ennek az üzemzavarnak csak később tapasztaljuk meg gyilkos hozamát, amikor – hasonlóan Csernobil után – megnövekszik a leukémiás és egyéb rákos megbetegedések száma.

2004-ben csatlakozunk az EU-hoz. Vajon a közösségi jog lehetővé teszi-e majd azoknak a személyeknek, pártállami politikusoknak a felelősségre vonását, akik pökhendi és nyegle stílusban tudatosan félreinformálnak, nem mondanak semmit, vagy egyszerűen csak hazudoznak a várható következményekről?

Lengyel Miklós Nagykanizsa