A régi szerelem

Csodálkozó kék szeme volt Icukának. Néha hideg, máskor fénytől szikrázó. Az élet volt a szeme. Napsütés és vihar. Fergeteg. Engem korán megbűvölt, ő volt az első szerelmem, Icuka, akihez bátortalanul botorkáló verseket írtam. Egy falusi tanító lánya volt.
A szomszéd községben lakott, ahová én olykor este átgyalogoltam, sóhajtozva elsétáltam néhányszor az ablaka alatt, majd visszaindultam, hogy reggelre hazaérjek, mire a mama kiengedi a teheneket az ostorával pattogtató csordásnak.
Sok kérője akadt, végül egy jómódú órásmesterhez ment feleségül. Én időközben elkerültem a környékről, csak nagyon ritkán kaptam hírt felőle. Két gyermeke született, aztán meghalt a férje, és özvegyen élte sivár életét a távoli bácskai faluban.
Miután visszatérhettem szülőfalumba, utam sokszor a régi házuk előtt vezetett el. Ilyenkor mindig nagyot dobbant a szívem, láttam magam előtt annak a régi lánynak a mély tüzű szemét. És arra gondoltam, meg kellene állnom egy fél órára, bezörögni hozzá, meglátogatni. Virággal a kezemben. A nevét kiáltozva.
Egy nyári délután erre is sor került. Harminc éve már annak. Az utcai kapu nem volt zárva, végigmentem a kis előkerten, és amikor a virágzó rózsabokorhoz értem, egy karcsú leány indult el felém a ház kis terasza felől. Mosolygott. Ringó járása volt. Ez ő! – dobbant meg a szívem, és szinte megmerevedtem.
Elém állt, és én megfogtam a kezét, zsibbadt voltam, néztem a szemét, ismertem már a mélységét. Láttam benne a régen elszállt nyári felhők úszását: Icuka!
Most el kellene mondanom a hozzá írott versemet, gondoltam, de már nem emlékeztem rá. Minden kiszállt belőlem hirtelen, húszéves voltam ismét, szerelmet akartam vallani. Mint negyven évvel azelőtt.
Elképesztő érzés egy pillanat alatt negyven esztendőt fiatalodni, újra ámulni, csodálni szemöldökének merész ívét, ajkai csillogását, hangjában gyönyörködni. Mint a muzsika, körülölel, ajnároz, elkábulok, mint régen, diákkoromban. Igaz lehet ez, vagy csak képzelődöm? Lebegtem a semmiben. De egy pillanat alatt felébredtem. Mert kitárva előttem a bejárati ajtót, azt mondta kedvesen:
„Jöjjön, Sándor bácsi, a mama már régen várja.”
Tehát nem ő az, nem ő az imádott, csak a leánya. Abban a pillanatban éreztem, hogy újra hatvanéves lettem.
Maga előtt tolva, szinte gyengéden noszogatva betuszkolt a szobába. Behunytam a szemem, zuhantam, zuhantam. Aztán megláttam: egy idős, kövér asszony áll előttem, ráncosodó arccal, élettől megtört tekintettel. A régi Icuka megöregedve. Egy falusi özvegy. Tarka kötény volt előtte, kutató tekintettel nézett rám: „Hogy van, Sándor? Régen láttam. Pedig gyakran megy el a házunk előtt. Mondják…”
Hebegtem. Hogy siet az ember. A mama mindig vár. Akkor még élt. Hogy csak egy pillanatra. Meg hogy nem változott semmit, hazudtam. Egyáltalán semmit!
Leültetett, kávét főzött, régi, megsárgult fényképeket mutogatott. A múlt, az ifjúságunk lépett be a szobába. „Nézze ezt a képet! Ez itt maga! Emlékszik?”
Nem emlékeztem. Már semmire sem emlékeztem. Aztán hirtelen felugrottam: bocsásson meg, de sietős az utam! Majd egyszer, ha erre járok, ismét meglátogatom. Persze, bejövök majd ezután gyakran.
Ma eszembe jutott ez az ígéretem. Harminc éve tettem. Ica már meghalt, tíz éve halott. Én sem járok haza, nincs már a mama, a szülőházunkat is eladtuk. Hogy miért gondolok most erre?
Mert felhívott valaki, dallamos fuvolahangon érdeklődött hogylétem felől. Mondta a nevét is. „Nem emlékszem, ki maga?” – válaszoltam. „Én vagyok az Ica mama unokája. Kati. Magáról beszélgettünk az este a mamámmal. Hogy van?”
Csendben letettem a kagylót. Felkavarodott bennem a múlt. Ica! Az első szerelem. Kinyitottam az ablakot, s néztem csendben a kertet. Van ott egy göcsörtös fa a sarokban. Eddig észre sem vettem. Mostoha, akácfa. Menyasszonyi pompában.
Az éjszaka kivirágzott…