A szuperkém

Külföldi kezébe azért nem kerülhet három százaléknál nagyobb rész bármely szingapúri médiából, amely a városállam belpolitikájával is foglalkozik, mert – hangzik az indoklás – a külföldieknek és a szingapúriaknak mások az érdekeik. A külföldiek médiavásárlását még a piaci fundamentalisták Mekkájának tekintett Egyesült Államok is tizenhét százalékra korlátozta. Éppen az e küszöböt jóval meghaladó médiavásárlásai miatt kellett Rupert Murdochnak, az ausztrál médiamágnásnak felvennie az amerikai állampolgárságot. Nálunk egyetlen kormány sem tartotta fontosnak korlátot állítani a külföldiek médiatulajdonlása elé. Holott a külföldiek médiatulajdonlása nálunk nagyon sok esetben politikai kérdés. Mint ahogyan ezt a Népszabadság című napilap korábbi német tulajdonosa 2001 októberének végén el is kottyantotta a Der Spiegel című hetilapnak. Üzleti és piaci alapon az sem magyarázható, hogy külföldiek miért ragaszkodnak veszteséges magyarországi médiabefektetéseikhez. Csakhogy a politikai érdekekre ritkán vetül fény. Arra sem, hogy kik is voltaképpen e tulajdonosok és milyen érdekek mozgatják őket. De vannak kivételek.
Világszerte eladási rekordokat dönt egy tavaly megjelent könyv. Címe: Robert Maxwell Izrael szuperkéme – Egy médiamogul élete és meggyilkolása. Szerzője két „nagyágyú”. Gordon Thomas negyvenhárom sikerkönyv szerzője. Kötetei összesen negyvenötmillió példányban keltek el. Egyik szakterülete a hírszerzés. A társszerző, Martin Dillon a globális terrorizmus világszerte ismert szakértője. Ő is több könyvet írt.
Szinte közhelyszámba megy, de igaz: míg nálunk 1990 előtt a tiltott, tűrt, támogatott kategóriákba sorolták a könyveket, 1990 után e három kategória így módosult: üzleti siker, elhallgatott és megfúrt. A Thomas–Dillon-könyv a második kategóriába tartozik, és bizonyosan ott marad esetleges megjelenése után is. Hacsak meg nem fúrják megjelenését. Ami – tekintettel a szerzők hátterére – nem valószínű. Kiadni pedig igazán érdemes. Már csak azért is, hogy a széles nagyközönség is megtudja, a rendszerváltás idején ki lett a Magyar Hírlap című volt és jelenlegi kormánylap tulajdonosa.
A könyvnek magyar vonatkozása több vizsgálóbizottságot érne. De ezek nem állnak fel. Aki végigolvassa ezt a recenziót, talán ugyanerre a következtetésre jut. Pedig jó lenne szuverén országnak érezni magunkat.
Robert Maxwell, a volt Csehszlovákiában, Slatinske Dolyban született brit médiamágnás nemzetközi sajtóbirodalmat épített ki. De hogy mit csinált Maxwell ezenkívül, az a 448 oldal terjedelmű könyv igazi témája. A két szerző négyezer gépelt oldalnyi interjút készített egyebek között az amerikai, a szovjet és az izraeli titkosszolgálatok volt vezetőivel, volt miniszterelnökökkel, hírszerzőkkel, akik nevei – vagyis a források – a kötet elején találhatók.
A lebilincselően izgalmas életrajz szerint Maxwell először a hetvenes években került kapcsolatba a Moszaddal, az izraeli titkosszolgálattal, amely ekkor lopta el az Egyesült Államok legfurfangosabb kémszoftverjét, a Promist. Ebből a tolvajok elektronikus trójai falovat készítettek. A számítógépes kémprogram segítségével az izraeliek titokban a legszigorúbban és legféltettebben őrzött információt lopták ki azon szervezetektől, amelyeknek a Promist titokban eladták. A szupertitkos terméket Kínának, a szovjeteknek, Indiának és több mint húsz más országnak adták el, több millió dollárért. Így Magyarországnak is. Vagyis a vevő maga finanszírozta azt, hogy legféltettebb titkait az eladó kikémleli. A Moszad értékesítési ügynöke nem volt más, mint Maxwell, aki a sajtóbirodalmán kiépített kapcsolatait felhasználva adta el az izraeli titkosszolgálat kémszoftverjét.
Most pedig szó szerinti idézet következik a könyv bennünket leginkább érintő részéből:
„A világ másik felén, Budapesten, 1985-ben Maxwell tovább építette kapcsolatait a magyar titkosszolgálattal. Hetekkel korábban kapott meghívást, hogy előzetesen találkozzon a Promis ügyében. Magyarország ENSZ-nagykövete volt a közvetítő.
Rafi Eitan (a Moszad akkori műveleti igazgatója) tanácsára Maxwell nem adott át egy példányt a szoftverből, mert a magyarok hírhedtek voltak arról, hogy mindent lemásolnak, ami a kezük ügyébe kerül. Maxwell bemutatta, hogy miként működik a Promis, majd elrepült az országból. De még előtte találkozott a Magyar Nemzeti Bank elnökével. A bemutatásról Ari Ben-Menashe (Jichák Samír izraeli miniszterelnök hírszerzési tanácsadója) gondoskodott.
»Noha Robert nagyon örült, hogy befektetései nagy részét Bulgáriában helyezte el, kellett neki tartalék és Magyarország erre nagyon jó helynek bizonyult«, mondta később.
Maxwell azután visszatért Budapestre, hogy véglegesítse a Promis eladását. Ismét a reptérre érkezett, ahonnan a magyar hírszerzés főhadiszállására vitték, amely mintegy nyolc kilométerre fekszik a városmagon kívül, sűrű erdőben. Ezúttal Kocsis Kálmán, a szolgálat fejének irodájába kísérték.
Maxwellt ismét felkérték arra, hogy mutassa be a szoftvert. Megkérdezte Kocsistól, hogy kit szeretne figyeltetni. A hírszerző főnök egy papírt adott át neki, amelyen a budapesti bolgár nagykövet neve állt. Maxwell kérte, hogy hívja legjobb számítógépesét. A korábbi találkozón már bemutatta neki, hogy miként működtethető a Promis. Kocsis jelenlétében a számítógépes a mit sem sejtő nagykövetről hatalmas adatmennyiséget tett az asztalra. Kocsis elmondta, hogy ez megerősítette azt, amit saját ügynökei már tudtak. Maxwell csalódottságára annyit mondott, hogy csupán ki akarta próbálni a szoftvert. Kezet rázott Maxwell-lel. Az üzletet megkötötték. Még mielőtt Maxwell elhagyta Budapestet, egymillió fontos megbízói díját elhelyezte a Magyar Nemzeti Bankban. A pénz többi részét a magyar titkosszolgálat a szokásos úton küldte el, amely végül is eljutott Izraelbe.” Így végződik a hatodik fejezet.
Ehhez talán nem kell kommentár.
A sok kérdés közül annyit talán mégis érdemes feltenni, hogy vajon a demokratikusan megválasztott magyar kormány vezetését tájékoztatták-e a titkosszolgálatok a Magyar Hírlap vevőjéről? És ha igen, akkor miért vált lehetővé a vétel? Annyi bizonyos, hogy a Magyar Hírlap egyike volt azon lapoknak, amelyek az Antall-kormányt a legképtelenebb vádakkal és a leggyalázatosabb módon támadták. Szingapúrban – de még az Egyesült Államokban sem – Maxwell nem juthatott volna laphoz.