Atlantisz vándorai

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Szent Farkas, a magyarok első térítője
Szent Wolfgang, akit nálunk Szent Farkasként tiszteltek a középkorban, harmincegy esztendős volt 955-ben, amikor Nagy Ottó német király hadai diadalmaskodtak „kalandozó őseink”, nevezetesen Bulcsu és Lél (Lehel) vezér hadai felett. A Lech-mezei ütközet kudarca egyszer s mindenkorra véget vetett a magyar rabló hadjáratoknak.
Wolfgang, az ifjú szerzetes, aki 924-ben született, Reichenau, Würzburg, Trier, majd Einsiedeln kolostorában élt. Csöndes, visszahúzódó lélek – állítólag még dadogós is –, aki hajlamos a magányos szemlélődésre, és – miként egyik életrajzírója feljegyezte –: „Nemcsak a felületet borzongató történelmi értékeket fogta föl, hanem a titkok mélyébe is lehatolt.”
A zárkózott szerzetes kortársaival ellentétben nem tartozott a gyűlölködők népes táborába: komolyan vette a krisztusi tanítást, amely szerint az ellenséget is szeretni kell. Ahelyett, hogy bosszút lihegett volna a rabló magyarok ellen, térítő útra indult közéjük 972 tavaszán. Az einsiedelni apátság évkönyvében ott áll a bejegyzés: „Wolfgang szerzetes, akit a következő esztendőben püspökké szenteltek, a magyarokhoz küldetett…”
Fejedelmünk, Géza ekkoriban figyelemmel kísérte a nyugati államok életét, és egyre több hajlandóságot mutatott arra, hogy a magyarokat a kereszténység felé terelje. Ottó császárral is felvette a kapcsolatot, aki elhatározta, hogy a 973-ban tartandó római „fejedelmi találkozóra” Gézát is meghívja. Pontosan nem lehet tudni, hogy Wolfgangot, aki kevés számú kísérővel érkezett Magyarországra, rövid időt eltöltve Géza fejedelem udvarában is, vajon bevonták-e a „római találkozó” eseményeinek megszervezésébe. Tény viszont, hogy a szerzetes és küldöttsége Kirchberg am Wechsel környékén érte el a gyepűt, a magyarok ellenőrizte határvidéket.
Legendája szerint Wolfgang, akit a magyarok Farkasnak neveztek, szántásra-vetésre, kertészkedésre, templomépítésre tanította új híveit. Jeleskedett „a régi hiedelmek bozótjának kiirtásában, a durva szívek terméketlen talajának az evangélium kapájával való feltörésében s a hit magvainak elhintésében…” Nagy elszántsággal látott munkához, mégis hamarosan hazatért. Hogy pontosan miért, abban a korabeli német krónikák közt nincs egyetértés. Némelyikük szerint Wolfgang „kudarcot vallott, belátta fáradozása eredménytelenségét”. Hihetőbb azonban, hogy hazarendelték: az időközben elhunyt Miklós regensburgi püspök bársonyszékét elfoglalni. Erre utal egy feljegyzés: Farkas nem vette túl jó néven hazahívását, és nem értette, egyházi felettesei „miért akadályozzák őt abban, hogy a pannonok népét Istenhez vezesse…”
Akárhogyan történt is, Szent Farkas püspök tisztelete Magyarországon általános volt a régi időkben. A Pray-kódex 1226-ban már feltünteti névünnepét. Főként a Dunántúlon, Sopronban, Csehiben, Balfon templomot építettek tiszteletére. Utóbbi települést Farkasdnak hívták a korai középkorban a püspök tiszteletére, német alakja, a Wolf változott Balffá az idők során. Tamási Áron székelyföldi szülőfalujának, Farkaslakának a neve is a szentre utal. Országszerte számolatlan oltárkép és gótikus szobor őrzi a civilizátor püspök emlékét. Bálint Sándor, a magyar katolikus néphit kutatója azt írja: „Máig élő kiskanizsai szokás, hogy Farkas napján kell a gyümölcsfákat bekötözni és meszelni. Az eleki németek is ezen a napon ültetik a fát.”

I. András király és a baziliták hegye
Nagy Szent Vazul (229–279) vagy ahogy görögösen mondják: Baszileosz Egyiptom, Szíria és Palesztina remetéit szervezte szerzetesrenddé. Regulát szerkesztett számukra, amely a remeteélet rendszabályául szolgált, és csak az iszlám terjeszkedése torpantotta meg a rend gyarapodását.
Bazilita szerzetesek már honfoglalásunk előtt éltek Pannóniában. A rend hazai virágzása egybeesett I. András királyunk uralkodásával. Mivel ő orosz földön nevelkedett, támogatta a keleti kereszténység terjedését. Ennek jegyében alapította többek között a visegrádi bazilita rendházat.
Ha a romantikus hangulatú Dunakanyarban járunk, azonnal szemünkbe tűnik a folyó felett magasodó Szent Mihály-hegy. Hatalmas barlangok ásítanak szirtfalaiban. Ha az ember elindul e barlangok irányába, amelyeket hajdan a folyót posztoló római katonák erődítménnyé építettek, ahogy a kőomlásos úton kaptat fölfelé, apró épületek romjain akad meg a tekintete.
Szerzetesek házikói álltak itt hosszú sorban boldogult korai középkorunkban, és aligha kétséges, hogy a visegrádi rendház bazilitái laktak bennük. Úgy függenek eme házikók itt a szurdok oldalában, szinte ég és föld között, mint eresz alatt a fecskefészkek. Kellett némi kurázsi ahhoz, hogy valaki itt élje le az életét, e mindig árnyék lepte, nyirkos leheletű kőomladékban. A befelé figyelés elszánt némasága. Itt tűnődni ég és föld titkain, lekuporodni egy-egy mohos kőpárnára, megbicsakló léptekkel egyensúlyozni a hegyoldalban fölfelé, ahol a kőrisfák lombjának rései között tenyérnyi égbolt igézi magához a sóvár tekintetet.
A parányi házikók a hegy köveiből épültek, különösebb építészi lelemény és műgond nélkül, szinte az ősi menhirek ködbe fakult idejét idézve emlékezetünkbe, amikor az ember közelebb állt még a kövekhez és fákhoz, a vadvizekhez és azok lakóihoz, mint a későbbi korokban. A házikók támfalukat bizalommal vetik a sziklának, amelyből maguk is valók, és amelyen zöld meg sárga zuzmók képzeletbeli térképeket imitáló foltjai tarkállanak. A falmaradványokon itt-ott látszik a kőbe vájt fülkék nyoma: ezeket polcoknak használhatták Nagy Szent Vazul követői, akik ekkoriban a keleti ortodoxia fennhatósága alatt álltak, ám a keleti keresztény hithez ez idő tájt még nem tapadt a bizantinizmus kétes híre, ahogyan manapság, és a baziliták nem ismerték a gondolatok, a deklarációk meg a tettek skizofréniáját.
A remetelakoktól éles kanyarulattal folytatódik fölfelé az ösvény, amely végül kibukkan a folyó feletti sziklabarlangokhoz. Nem kétséges, ezeket is használhatták Szent Vazul derék fiai. Meg-megálltak a barlangkürtők előtti köves, füves platón, szemügyre vették a szemközti Pilis kéklő vonulatát, a Prépost-hegyet, ahol királyi rezidencia állt, meg a távolabbi ormokat, amelyek völgyeiben és szurdokaiban – vad bölények, farkasok, hiúzok és medvék borzongató közelségében – szintén remeték élték a maguk jeltelen életét, akikből később Boldog Özséb a pálosok magyar rendjét szervezte.
Nagy valószínűséggel szintén bazilita szerzetesek laktak a tihanyi remetebarlangokban is. Ők is András királyunk és boldogult emlékű felesége védenceiként kerülhettek hozzánk. És az ő remeteéletüket is a tatárjárás zárta le.
Herman Ottó a XIX. század végén arról tudósít, hogy a tihanyi remetebarlangok egyikében magányos öreg halász él, akinek sejtelme sincsen arról, hogy valaha Nagy Szent Vazul követői laktak a tó felett függő üregekben.

A trubadúrok fejedelme Imre király udvarában
A XII–XIII. században virágzó trubadúrköltészet világi művészet volt, zenével kísért poézis, amelynek fő témája a szerelem meg a vitézség. A trubadúrok – amúgy hírhedt világcsavargók – fittyet hánytak a kolostori kultúrára meg a vallási emelkedettségre, és a szabadosság diadalát hirdették „éles karddal, jó húrú zeneszerszámmal, teli szívvel és üres tarisznyával”, ahogy kései krónikásuk feljegyezte.
Árpád-kori királyaink udvarának fejlett kultúráját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy III. Béla fiának, Imrének – aki 1196-tól 1204-ig uralkodott – óbudai és esztergomi udvarában hosszan tevékenykedett a korabeli trubadúrfejedelem, Peire Vidal.
Imrének, aki félig sikerült balkáni hadjáratairól – többek között a bogumil eretnekek elleni fellépéséről –, valamint az öccse, András herceg elleni testvérháborúról nevezetes, II. Alfonz aragóniai király lánya, Konstanca volt a felesége. Aligha kétséges, hogy a spanyol hercegnő kísérőjeként jöhetett Magyarországra 1198-ban Peire Vidal, a híres trubadúr, akinek 48 műve maradt az utókorra – némelyik dallammal együtt – és társa, az ugyancsak neves muzsikus hírében álló Gaucelm Faidit. Hogy a trubadúrdalok miként hangzottak fel annak idején – sejthetően a dalnok magamagát kísérte pengetős hangszerén –, nem lehet pontosan tudni.
Peire Vidal, a tehetséges és hóbortos vándormuzsikus toulouse-i szűcs fiaként látta meg a napvilágot. Pártfogóit gyakran váltogatta. Nyugtalan kalandor, mókamester, a zsenialitás meg a szertelen magamutogatás ádáz keveréke. Amikor egyik mecénása, Raymound gróf meghalt, gyásza jeléül haját rövidre nyírta, lova fülét és farkát levágatta. Ezután elvetődött Ciprus szigetére, ahol feleségül vett egy görög leányt. Majd kitalálta, hogy ifjú neje a görög császár leánya, s így ő a fényes trónus várományosa. Ettől fogva magát fejedelemnek szólíttatta, és még „császári trónust” is faragtatott. Naiv balekoktól temérdek pénzt csikart ki, hogy „hajórajt szervezzen”, és jogos császári trónját elfoglalhassa. Emellett nagy szoknyavadász hírében is állt. „Száz nő bomol utánam, / Epedve lesi lábam / nyomát az út porában. / Mind álmodó, negédes, / gyöngyös pártával ékes / és táncba szökve kényes…” – így zengte a maga ellenállhatatlanságát ez a román kori Don Juan.
Miután Marseille grófjának felesége körül is a kelleténél többet legyeskedett, a felbőszült uraság elfogatta, átlyukasztatta a nyelvét – hogy többet ne csókolózhasson! –, és útilaput kötött trubadúrunk talpa alá. A megalázott poéta és muzsikus elhagyta Provence daltermő földjét, és meg sem állt Aragóniai Alfonz király udvaráig. Ám nem volt szerencséje! Alfonz hamarosan elhunyt, és ekkor jött a vérző nyelvű, összetört szívű, csélcsap és immár Európa-szerte híres muzsikus – Konstanca kísérőjeként – Imre királyunk udvarába, mint írja: ezer lovag, temérdek kincs, udvarhölgy és fényes úr társaságában. Ám bohókás öntudattal azt is hozzáteszi: mindeme büszke úr és kényes hölgy mit sem érne, ha ő, a fejedelmi trubadúr nem emelné a kíséret fényét.
Sorsának változását így zengte – Alfonz királyra is emlékezve – immár Imre királyunk udvarában: „Ki pártfogoltál engem, / megtartó fejedelmem, / sorsod a párkák fonták. / Én új urat találtam / Dicső Imre királyban / s vendégel Magyarország…” Hozzáteszi még meghökkentő önbizalommal, hogy a magyar király az ő barátságától, azaz „parolájától” és költői, muzsikusi szolgálataitól lesz híres, és előbb-utóbb észre kell vennie: korábbi léha és hitvány tányérnyalóira immár semmi szükség!