Az ötödik szent hagyatéka

Az 1990-es évek elején, az orosz csapatok távozása után Mongóliában újjáéledt az addig titokban gyakorolt buddhizmus. A vidéki pásztoroktól előkerültek a hetven évig rejtegetett tárgyak és könyvek. Az ország legérdekesebb leletmentése a Góbi sivatagos részén történt, ahol az 1930-as évek végén a Góbi leghíresebb egyházfőjének gyűjteményét rejtették el.

Dzundui Altangerel, a gyűjteményt egykor elrejtő Tüdev unokája, a XIX. századi mongol egyházfő, „élő isten”, a „dogsin nojon kutuktu” címet viselő Dandzan Ravdzsá gyűjteményének mai őrzője. Mint ahogy azt Altangerel lapunknak elmondta, a nagy reformer, színházalapító születésének közelgő 200. évfordulóján, vagyis 2003 nyarán, szeretné megkezdeni a Góbi egykori legnagyobb kolostorközpontjának, a Hamrijn Hijdnek az újjáépítését Dornogobi megye központjától, Szajnsandtól mintegy 40 kilométerre. A tervezet szerint a beruházás 700 millió tugrikba (egy euró=1225 tugrik) kerülne, amely összeget főleg a hívek adományaiból gyűjtené össze.
Szerencsére a gyűjtemény iránt egyre nagyobb a nemzetközi tudományos érdeklődés, így várható, hogy a nyugati és távol-keleti tudósokon kívül magyarok is bekapcsolódhatnak a kutatási projektbe.
Dandzan Ravdzsá az utóbbi évtizedek hivatalos mongol álláspontja szerint szabados életet élő szerzetes és költő volt, aki nem vetette meg az italt és a szerelmet. Életművéből a rendszerváltásig csupán mongol és tibeti nyelven írt költemények, néhány színdarabtöredék maradt fenn. Szűkebb hazájában, Dornogobi megyében egy verseskötete jelent meg még a nyolcvanas évek végén, amelyben röviden ismertették életrajzát, de kihagytak belőle több fontos részletet. A mongolok egyik legjelentősebb egyházfőjét és reformpolitikusát nemcsak a XX. században üldözték: tevékenységét a korábbi megszállók, a mandzsuk sem nézték jó szemmel. Hátrahagyott életművét mindkét rendszer meg akarta semmisíteni. Az, hogy a Ravdzsá-alkotások töredék részét, mintegy 64 láda anyagot sikerült megőrizni, a gyűjtemény őrzőinek köszönhető, akik a szent halála után esküt tettek a hagyaték védelmére.
Mongólia déli része, a Góbi pusztasága mindig is kulturális központnak számított. A selyemút közelsége miatt számos eszmeáramlat, vallási rendszer hatása érte a nomád népeket. A mai mongolság életét nagyban meghatározó buddhizmus tibeti ága a XVI. század végétől honosodott meg, bár egyes kutatók úgy vélik, hogy a Góbi némely részein a XIII. századtól folyamatosan jelen volt Buddha tanítása. Mindenesetre a XVII. századtól ez a vallás már nemcsak a nemeseket, törzsi vezetőket érte el, hanem a pásztorokat is. Az egyházi rendbe „reinkarnálódott” egyházfőket, élő isteneket is választottak a kolostorok élére, akik egy része a szentként tisztelt Dzsingisz kán leszármazottja volt. Ez történt a mai Szajnsand város közelében, ahol a XVII. század elején az első egyházfő, a „dogsin nojon kutugtu” egy Dzsingisz-leszármazott volt. A buddhizmus terjesztését a mongol fejedelmek is támogatták. Amikor a mandzsuk elfoglalták az országot, pekingi udvaruk bőkezűen hozzájárult a szent iratok nyomtatásához és a tanok terjesztéséhez. Céljuk az volt, hogy az egykori világhódítók harc helyett imákat mormoljanak a kolostorokban. A mandzsuk elérték, hogy mind a pásztorok, mint a nemesek kezdték elfelejteni történelmüket, még nagy elődjük, Dzsingisz kán emléke is elhomályosult a száznál is több buddhista istenség mögött.
A mongol buddhista egyház feje, az Ulánbátor régi helyén, Urgában uralkodó dzsavdzandamba kutuktu, a mandzsu hatalom egyik biztos támasza volt. A főpapok közül azonban nem mindenki értett egyet behódoló politikájával. A Góbi negyedik szentje, Dzsamjandovdzsamc, aki híres költőnek számított, nyíltan mandzsuellenes szervezkedésbe fogott, hogy kivívja országa függetlenségét. Őt azonban felségárulás vádjával Pekingbe vitték és lefejezték. Utódául egy koldussorból származó nyolcéves fiút, Dandzan Ravdzsát választották, aki már gyermekkorában verseket írt. Az új, „ötödik szent” a várakozással ellentétben szintén érdeklődött hazája felemelkedése iránt. Nem hagyta félbe elődje függetlenségi mozgalmát, de tanult a hibájából, és nem kezdett nyílt mozgalmat a mandzsuk ellen, hanem a közrendű emberek műveltségi szintjének emelését és a mongolok régi történelmének megismertetését kívánta elérni, amely a buddhizmus megerősödésével szinte eltűnt a pásztorok hagyományából. Az írástudatlanság miatt Ravdzsá a kolostorokban szerzeteseket bízott meg azzal, hogy felolvassák a pásztoroknak a régi krónikákat. Sőt kolostora szomszédságában színházat alapított, színdarabokat írt aktuális világi és egyházi témákról. A kultúraszervező Ravdzsának köszönhetően a XIX. század első felében hatalmas változás ment végbe a Góbi pusztaságaiban: a pásztorok megismerték őseik régi dicsőségét, történelmi gyökereiket, és ráébredtek a mandzsu hatalom szükségtelenségére.
A mongol történettudomány hivatalosan még mindig azt vallja, hogy a XIX. század a buddhizmus terjedése és a kolostorépítések időszaka volt, és a korszakban semmilyen jelentős változás nem történt. Szinte a mai napig sem ismeri el, hogy a Ravdzsá-féle reformmozgalom nagyban hozzájárult a XIX. század végi függetlenségi mozgalomhoz. Eddig egyetlenegy publikációban sem jelent meg az új Ravdzsá-kép, ez alól egyedül az Altangerel által kiadott rövid múzeumi ismetető a kivétel. Csak most kezd megérni az idő arra, hogy a mongol történészek átértékeljék múltjuknak ezt a részét.
Az irodalomtörténeti munkákban legtöbbször Ravdzsá életmódjára találunk utalásokat. A régi, de máig használatban lévő munkák sorra roszszallásukat fejezik ki kicsapongásai miatt. A gyűjtemény őrzője szerint ennek alapját egy olyan rosszindulatú pletyka képezte, amely a pekingi mandzsu udvarból indult ki. Állítólag ott korán felfigyeltek az új egyházfő veszélyessé váló tevékenységére, de nem volt támadási lehetőségük mindaddig, míg Ravdzsá fel nem emelte szavát a nők elnyomása ellen. Mivel a buddhizmusnak ebben a formájában a nők nem érdemeltek tiszteletet, ezért az asszonyokat, anyákat csak a család kiszolgálóinak, de nem tagjainak tekintették. Ravdzsá viszont tiszteletben részesítette a nőket mint anyákat és feleségeket, sőt sok női szerzetessel vette körül magát. A pekingi udvar intrikusai erre támadásba lendültek, és elterjesztették róla, hogy léha életet él a nők körében. A sors fintora, hogy a nagy egyházfő halálát is egy nő okozta: az egyik közelében élő nemes felesége a mandzsuk parancsára megmérgezte a népszerű élő istent. Amikor 1856-ban az ötödik szent eltávozott – ahogyan hívei Ravdzsát nevezték –, a mongol reformmozgalom is megtorpant. Akkor azonban néhány szerzetes elhatározta, hogy megőrzi a nagy előd életművét, nem engedi elpusztulni a felhalmozott kulturális és művészi értékeket. A Hamrijn Hijdból őrzőt állítottak gyűjteménye és központi kolostora élére, hogy védje meg Ravdzsá alkotásait a pusztulástól és pusztítástól. Az őrzőnek elég dolga volt, hiszen a mandzsuk mindjárt az egyházfő halála után le akarták rombolni kolostorát. Az általa alapított szabadtéri színházat sikerült megsemmisíteni, de a templomot megvédték. Igaz, az őrzők csak úgy tudták megmenteni az épületeket és az értékes kéziratokat, hogy halotti templomnak nyilvánították a szent helyet, és bevitték oda az egyházfő holttestét is. Oda ugyanis a mandzsuk vallási félelemből nem mentek be. Ez azonban csak nyolc évtized haladékot jelentett a gyűjteménynek. Amikor az 1930-as évek közepén Sztálin elrendelte a templomok és szent helyek elpusztítását birodalomszerte, a nagy vezér Moszkvába rendelte a mongol miniszterelnököt, Gendent, és elmondta neki parancsát. Genden Szodnom, a volt miniszterelnök lánya elmondása szerint apja felugrott, és megpofozta Sztálint, mert a mongolok szemében az egyház szent dolognak számított. A mongol miniszterelnök többet nem is tért haza, és a kolostorrombolást helyette Csojbalszan végezte el, aki maga is szerzetesnövendékből lett pártvezér. 1937-től mintegy kilencszáz egyházi létesítményt pusztítottak el országszerte. A rombolás tehát elérte Hamrijn Hijdet, Ravdzsá egykori központját is, de szerencsére 1938-ban a katonák nem égették fel azonnal a kolostort. A gyűjtemény mégsem maradt magára, mert az akkori őrző, Tüdev a pusztítás után azonnal megjelent a romoknál, és minden éjjel öszszepakolt egy láda értéket, és néhány kilométerre, a meditációs barlangok közelébe cipelte, majd a Góbi sivatag homokjában eltemette. Hatvannégy éjjelen keresztül végezte a mentést, ezt követően a kolostor sorsa végleg megpecsételődött: a maradék mintegy 1400 láda anyagot felégették. Amíg Altangerel, Tüdev Ulánbátorban született unokája, akit nagyapja választott ki az őrzőmesterségre, 1991-ben a szajnsandi kultúrházban ki nem pakolt egy láda Ravdzsá-kéziratot, a környéken, de a fővárosban is azt hitték, hogy a gyűjteményből nem maradt semmi. Azóta hosszú küzdelmek árán a jelenlegi őrző berendezhetett egy kicsiny múzeumot a városka főutcáján, ahová azonban csak két láda anyaga fért el.
– Ha eladtam volna a gyűjteményt, most dúsgazdag lennék – mondja Altangerel unokája, ám cseppet sem bánja, hogy inkább a küzdelmet választotta, hiszen elődeit és így őt is eskü köti az emlékek őrzéséhez.