Egy atípusos ország

Milyen összefüggésben áll a súlyos, akut légzőszervi szindróma azzal a „tünetcsoporttal”, ami a kapitalizálódó Kína felemás társadalmát és politikai viszonyait jellemzi? Befolyásolhatja-e a járvány elleni, államilag irányított küzdelem kimenetele az 1,3 milliárdos népességű ország – s a világ – jövőjét? A témáról a Kína-kutatás hazai szaktekintélyét, Polonyi Pétert kérdeztük.

Teljesen indokolt, hogy a SARS eseteinek szinte bérelt helyük van a vezető hírek között?
– Nem tartom megalapozottnak, hogy ez felfújt dolog, s hogy nem kéne ilyen viszonylag kevés előfordulásból ekkora ügyet csinálni. A tudósok régóta feltételezik, hogy Dél-Kína a különféle influenzajárványok kiindulópontja. Valószínű, hogy az első világháború végén kitört spanyolnáthajárványt előidéző vírus keletkezési mechanizmusa is a mostaniéhoz hasonló volt. Úgy gondolom, hogy itt egy lehetséges világjárványt sikerült megfogni még az elején.
– Némelyek tudni vélik, hogy a járványt bioterrorizmus indította el a népességrobbanás és a töretlen kínai gazdasági fejlődés meggátolására…
– Ez nehezen képzelhető el. A legkézenfekvőbb magyarázat Kuangtung tartomány mezőgazdasági térségének hagyományos járványgócszerepe. Nedves, nyirkos, meleg éghajlat, elárasztott rizsföldek, vízi szárnyasok tartása, ember és állat lakóterének túlságos közelsége… Mindez összefonódik egy másik problémával, a közegészségügyi helyzettel. Becslések szerint kétszázmillió olyan falusi és harmincmillió olyan városi lakos van Kínában, aki nem tudja megfizetni az orvosi ellátást. Ennek következtében ötmillió kínai állampolgár hal meg évente.
– Teljesen hiányzik a társadalombiztosítás intézménye?
– Nincs általános tb, nem is volt. Már akkor is, mikor – 1954 és ’61 között – Pekingben diák voltam, bizonyos tekintetben a vidámparkhoz lehetett hasonlítani a kínai rendelőintézeteket. Aki bement a kapun, vásárolt egy általános belépőt, majd külön egy-egy másikat az adott szolgáltatásra. Nekem egy államközi egyezmény keretében mindent visszafizettek, de egy kínainak ez már akkor sem volt olcsó. Ma e gond hatványozottan jelentkezik. A térítés magas beosztású kádereknek alanyi jogon jár, az új középosztály tagjai meg tudják fizetni az ellátást, míg a rászoruló szegények nem kapnak semmiféle támogatást. Nem túlzás azt mondani: Kína társadalma többféle társadalmi kasztra tagolódik. Az ország közigazgatási egységeinek többségében még ma sem egyenrangúak az ugyanabban a gyárban dolgozó városi, illetve falusi lakosok. Az előbbiek orvosi-kórházi költségeit bizonyos százalékban térítheti a vállalat, a „vándor népességét” viszont nem. Akkor sem, ha a munkaerőhiány is a falusi népfölösleg emancipációját indokolná.
– Mintha a járvány elleni harc változást kényszerített volna ki ezen a téren: arról szólnak a hírek, hogy az állam fedezi minden fertőzött orvosi költségeit.
– Ez így van; függetlenül attól, hogy valakinek városi vagy falusi a státusa. Véleményem szerint esély mutatkozik arra, hogy ez a járvány majd győzelemre viszi a már korábban is jelentkező, itt-ott már megvalósult törekvést, hogy az úgynevezett bejelentkezési rendszer és a helyhez kötés gyakorlatát meg kell szüntetni.
– De hát a rettegett kór állítólag épp azáltal is terjed, hogy a munkavállalók igen jelentős része ingázik…
– Ez remélhetően szezonális problémának bizonyul ahhoz képest, hogy a gazdaság nem működhet helyhez kötöttséggel. Országban kell gondolkodni; ez az atípusos tüdőgyulladás egyik nagy tanulsága is. A vírus, ha terjed, nem ismer tartományi határokat, és nem különböztet meg társadalmi rétegeket.
– Nagyobbak-e ma a kínai társadalmi különbségek, mint egy–másfél évtizeddel korábban?
– Ez ma a legnagyobb belső feszültségteremtő tényező az országban. Bizonyos világszintű kimutatások szerint, melyek azon alapulnak, hogy egyfajta pontrendszerben helyezik el az adott társadalmakban előforduló szélsőségek mértékét, Kína a vezető országok között van.
– Mi jellemző a kínai agrárlakosságra?
– Az, ami egész Kínára is: hogy semmi sem jellemző. Vannak rendkívül elmaradott területek, és vannak rendkívül gazdagok. A már többször említett, déli Kuangtung tartományban évente háromszor lehet rizst aratni, itt tehát egy kis parcella is sokat jövedelmezhet. Hát még az, ha valaki speciális árut, például virágot termelhet nagyvárosi – hongkongi – piacra hongkongi életszínvonalnak megfelelő áron! De az ilyen térségeken, nem utolsósorban a túlnépesedés miatt, a négyszintes kőházak mellett találunk olyan nyomorúságos favázas vityillókat is, ahol egy légtérben él a paraszt és az esetleg vírushordozó háziállat.
– Van-e Kínában magánföldtulajdon?
– A tulajdonjog nagyon vitatott kérdés arrafelé. Sok kutató szerint Kínában voltaképp mindig is állami tulajdonban volt a föld. A földhasználati jog az, ami váltakozik. Mindenesetre 1949-ben a kínai forradalom azért győzhetett, mert újra megígérte, amit előzőleg a Kuomintang párt is beígért: hogy a parasztnak meglesz a maga földparcellája. A Kínai Kommunista Párt ezt erőszakos földosztással végre is hajtotta, de az ötvenes évek derekától szövetkezetesítettek, a szövetkezetekből pedig később kommunákat hoztak létre. A kommunákban megszűnt a gazdasági és a közigazgatási egység különválasztása. Annak, hogy többnyire még ma is más egészségügyi ellátás vonatkozik a falusi igazolvány tulajdonosára, mint a városiéra, éppen az a gyökere, hogy a kommunákban a parasztságnak önállóan kellett gondoskodnia egészségügyi ellátásáról.

– Még léteznek ezek a kommunák?
– Elvben igen. A formálisan ott dolgozók egy úgynevezett felelősségi rendszer bevezetése által előbb ennyi, majd annyi évre, végül állandó használatra megkapták a földterületeket. Termésük adózási hányad után fennmaradó részét értékesíthetik.
– Említette, hogy a járvány hozzájárulhat a „kasztrendszer” felbomlásához. Van-e más tanulság, várható-e egyéb haszon is a SARS-tól Kínában – feltéve persze, ha úrrá lesznek rajta?
– Mint már mondtam, nagyon fontos az ország egységes kezelése, de mintha az is nyilvánvalóvá kezdene válni, hogy Kína a világ része. Most a vezetők ráébrednek arra, hogy hiába próbálnak hagyományos kínai módszer szerint falat húzni maguk köré. Nem érezhetik többé úgy, hogy megvannak a világ nélkül: a kezdeti eltussolásból az lett, hogy odakint nem fogadtak kínai üzleti küldöttségeket. Egyetlen kereskedelmi szakkiállításról való elmaradás következménye milliárdos veszteség lett… Nem mindenki érzékelte ezt eléggé, de az új első ember és köre bizonyosan. S ha győztesen fognak kikerülni a járvány elleni küzdelemből, megerősödnek a régi első emberrel és híveivel szemben. Azzal pedig akár fel is bátorodhatnak a reform továbbvitelére…
– Miből gondolja, hogy még nincs igazán Hu Csin-tao új pártfőtitkár és államelnök kezében a vezetés?
– Miután az Egészségügyi Világszervezet (WHO) delegációja a nemzetközi felháborodást követően Kína érintett területein járt, április elején beszámolt vizsgálódásairól az egészségügyért felelős Vu Ji miniszterelnök-helyettes asszonynak. Azóta egyébként ezt az erőskezű politikust bízták meg az egész járványügy kezelésével, illetve ő került a leváltott egészségügyi miniszter helyére is. Vu Ji a WHO-val való találkozás után tájékoztatta az új első embert, s így Hu Csin-tao rádöbbenhetett, mennyire drámainak látják a külföldi szakemberek a helyzetet. A pártfőtitkár-államelnök ezután váratlanul hatnapos munkalátogatást tett Kuangtungban, a határon beszélt Tung Csi-hua hongkongi kormányzóval, majd visszatért Pekingbe. Kiszivárgott hírekből sejteni lehet, hogy a következő három napban vitákat folytatott Csiang Cö-min korábbi első emberrel, hogy meggyőzze, felelősségre vonásra van szükség. Megállapodtak arról, hogy elbocsátják az egészségügyi minisztert, aki korábban Csiang Cö-min egészségügyi tanácsadója, majd minisztere volt, de kirúgják a pekingi másodtitkárt – egyszersmind polgármestert – is, aki viszont az új első számú vezető, Hu Csin-tao embere. Kiszivárogtatások szerint a KKP politikai bizottsága kilenctagú állandó bizottságában április 18-án – a régi első ember három legközvetlenebb hívének tartózkodása mellett – az említettek párttisztségeinek megfosztásáról döntöttek, és javaslatot tettek a megfelelő állami szerveknek arra, hogy állami posztjukról váltsák le őket. Az alku mutatta meg, ami máshonnan nem derült ki: nincs teljesen Hu Csin-tao birtokában a hatalom. Az egészségügyi minisztert csak úgy tudta leváltani, ha ő is beáldoz egy tisztet.
– Vajon ki a felelős azért, hogy késve születtek meg a járvány elleni intézkedések?
– A járvány novemberben jelentkezett, tehát csaknem féléves volt a késlekedés. Akkor volt éppen a hatalomváltó XVI. pártkongresszus, nem lett volna ildomos járványügyi kampányba kezdeni. Február–március – amikor már elhatalmasodott a járvány – szintén nem látszott alkalmas időpontnak, mert akkor meg az országos népi gyűlés vezetőváltást befejező ülésszaka zajlott. Az új garnitúra úgy érezhette, az a legfontosabb, hogy elfogadtassa a lakossággal a politikai változtatásokat. Ami azt illeti, nagyjából terv szerint, békésen zajlott le a nemzedékváltással járó utódlás – ez egy tekintélyuralmi rendszerben különösen értékelendő. Egyébként még Teng Hsziao-ping jelölte ki a régi első embert és nagyon előrelátóan annak utódját is… A felelősségi problémát árnyalja, hogy bár az új pártvezetés már novemberben megvolt, márciusig még a régi állami vezetés működött. Ez az új garnitúra mellett szól, de a régiek meg azzal védekeznek, hogy az 1989-es járványügyi törvény alapján az új kór még egyik csoportba sem volt besorolható…
– Folyik tehát ennek ürügyén egyfajta belpolitikai iszapbirkózás?
– Igen, de ebből nem látszik világosan, hogy vajon a két hatalmi csoport között minden területen vannak-e koncepcionális különbségek, vagy inkább csak személyi ellentétek hatnak. Az egyértelmű, hogy Hu nagyobb szerepet szánna a sajtónyilvánosságnak, a személyi felelősségnek, a hatalmi ágak – Kínában azelőtt igencsak ellenzett – szétválasztásának.
– A régi, vagyis a Csiang Cö-min-vonal milyen irányba mutat?
– A korábbi vezetés annak idején, ahogy az lenni szokott, egyre inkább megszerette a székét, kezdte úgy látni, hogy most már minden úgy jó, ahogy van. Nem akartak és nyilván ma sem akarnak igazán szembenézni a problémahalmazzal, ami abból következett, hogy végbement egy átható privatizáció, de nem rendszerváltozás keretében, mint a mi térségünkben. Kínában ma kapitalizmus van, ha nem is nevezik annak, ám hiányzik a megfelelő törvényi háttér, illetve azok a demokratikus intézmények, amelyek egy piacgazdaságon alapuló állam működéséhez szükségesek. Ezért jelentkeznek nagyon élesen a válságtünetek, úgymint: korrupció, nepotizmus, külföldi bankszámlák, mesés magánvagyonok, és velük szemben a sok helyütt megfigyelhető nyomor. Paradox módon ez is a Teng Hsziao-ping nevéhez fűződő reform és nyitás politikájának, illetve a most leköszönt, a kínai emigráció által sokat bírált Csiang Cö-min tizenhárom évének következménye.
– Ez a legutóbbi tizenhárom év egyértelmű visszaesés az 1989-ben megtorpant reformokhoz képest?
– Nem minden tekintetben. A politikai reformok ugyan lefékeződtek, de közben Kína stabilizálta nemzetközi helyzetét. Csiang Cö-min egyfajta békés külpolitikát folytatott, mindig a konfliktusok gyors rendezésére törekedett, és teljesen azonosult a hazai reformereknek azzal a gazdasági törekvésével, hogy a birodalom a világkereskedelemben kulcsszerepet játszó WTO tagja legyen. Ez meg is valósult, lehetővé téve Kína fokozottabb bekapcsolódását a külgazdaságba. Az új vezetésre viszont a politikai reform lépései várnak, melyektől a régi vezetés óvakodott.
– Egy olyan általános és átható társadalmi-gazdasági válság, ami akkor lépne föl, ha nem lehetne viszonylag gyorsan úrrá lenni a SARS-járványon, „karöltve” az eleve meglévő és növekvő szociális feszültséggel, nem idézheti elő a politikai rendszer felbomlását?
– Ez a forgatókönyv a világ számára is kétszeres tragédia lenne. Egyrészt mert a járvány akkor nyilván még inkább tovaterjedne, másrészt mert a rendszer gyors összeomlása kaotikus állapotokhoz vezetne a kontinensnyi országban, annak óriási nemzetközi biztonsági kockázataival. De úgy látom, hogy a világhatalmak is így gondolkodnak, nem tűzték ki azt a célt, hogy kívülről felbomlasszák a kínai rendszert.
– Mekkora esélyt lát arra, hogy idejében felszámolják a járványt?
– Optikai csalódás, hogy a járvány iszonyatosan erőre kapott. Abban az öt hónapban volt a világ igazi veszélyben, amíg semmit nem tudott az egészről, holott akkor terjedt szét a legkülönbözőbb irányokba. Derűlátásra pedig éppen az ad okot, ami a világ számára riasztóan hat, az, hogy Pekingben most mindenki fehér maszkot hord, és egyáltalán: a kínai állami vezetés idevágó drákói szigora.