Egy év kommunikáció

Aki netán úgy hitte, hogy Medgyessy Péter miniszterelnöki minőségében őt már nem tudja meglepni, az tüzetesen tanulmányozza át az általa vezetett kormány első esztendejének értékelését. Az ember csak ámul és bámul. Nem a felemás önkritikai hozzáálláson – annak gazdag hagyománya van ebben a kultúrkörben. (Összefoglalni ezúttal úgy lehet: bírálom a minisztereimet, sőt alkalomadtán cserélgetem is őket – de hozzájuk nekem azért nincs sok közöm, én fölöttük állok.) Inkább azon csodálkozik a választópolgár: hogy létezik az, hogy egyszerre volt csapnivaló a kommunikáció (vagyis amikor a kormányzást aprópénzre kellett váltani), meg a nagy ügyekre sem jutott energia? Mit csináltak akkor egyáltalán 365 napon át? Nem elég, hogy a tárcák és a Miniszterelnöki Hivatal nem tudnak kommunikálni (például meglepő módon még csak most tervezik felvenni a kapcsolatot a vidék népével), de állítólag a komoly elemzéssel meg a stratégiaalkotással is hadilábon állnak. (Ezt nem én állapítottam meg, hanem maga a paksi extanácsadó.) Vagyis se rövid, se közép-, se hosszú távra nincs ötletük, hogy mit kellene kezdeni ezzel az országgal. Egy olyan országgal, ahol a gazdaság a viszonylagos békeévek után újból forgószeles időszak elé néz. Ahol az oktatásügy liberálforradalmárai úgy akarják bevezetni a kétszintes érettségit, hogy semmire nem lesz jó: az egyetemeknek például eszük ágában sincs elfogadni. Ahol nemcsak hogy lett gázáremelés, de az érintett közüzemi vállalatok azon tűnődnek, hogyan lehetne a következő árrendezésnél még azt az elmaradt bevételt is behajtani, amit a kampányígéreteket követő első, lapulós évben nem kasszírozhattak. Ahol a nyugdíjakat ugyan (egyelőre) nem adóztatják meg, de ez nem nagyobb vívmány annál, mint hogy az első éjszaka jogát sem tervezik bevezetni. Ahol örülnünk kellene annak, hogy – hosszas, valódi személyi következmények nélküli sumákolás után – a Csernobilt követő atomerőmű-balesetek veszélyességi listáján nem a top tízbe, hanem csak a top húszba kerültünk bele.
Nem jó érzés egy rosszul kormányozott országban élni. Ez a megállapítás akár az a konszenzuális minimum is lehetne, amit mostanság kormányoldalról oly áhítozva emlegetnek. Talán az lebeg lelki szemeik előtt: ha kiegyezünk a megjuhászodott ellenzékkel mindenféle minimumokban, némi koncért cserébe kritikamentes kormányzás lesz az osztályrészünk. Hiszen olyan rettenetes belegondolni, hogy a hánykolódó tengeren csakis a mi dolgos kezünktől függ a nemzet hajójának sorsa! És ha kiderül, hogy nem igazán értünk se az iránytűhöz, se a csillagok (köztük ötágúak és vörösek) járásához?
Akit nyomaszt egy hosszú időszak, óhatatlanul felosztja azt. Így könnyebben átvészelhető, nagyobb eséllyel túlélhető – legalábbis pszichés szempontból. A szorongással teli kormányoldal a parlamenti ciklust felosztja évekre (amikor értékelni muszáj), száz napokra vagy – mint ezúttal Medgyessy – másfél évekre. Nos, ez a másfél év a valódi talány. Régebben ennyi volt a katonaidő, de hát ez nem magyarázat. Nem mondható, hogy a „kopaszok” arra vágynak: „vén cetek”, láblógázó öreg katonák legyenek belőlük. Ez a tizennyolc hónap óhatatlanul számolásra serkent. Mi a csuda lesz 2004 novemberében? Netán lejár az egy év kommunikációt követő két év vakáció? Lehet, hogy a kormány – szűk másfél évvel a választások előtt, féléves uniós tagsággal maga mögött – mégiscsak elkezd kormányozni? Vagy éppen ellenkezőleg: akkor jön majd megint a mézesmadzag periódusa, újabb egy év kommunikáció? Akárhogy is nézzük, sehogyan nem logikus.
Hacsak nem Medgyessy – a maga szigorúan titkos kódrendszerével – azt kívánta hívei és ellenlábasai tudtára adni: másfél év múlva prognosztizálja az időközi országgyűlési választásokat. Akkorra ugyanis már minden kiderül. Az is, hogy a teszetoszaságból ki tud-e lábalni a kabinet (Hornnak ez már nyolc hónap után sikerült; igaz, az ő csodadoktorát Bokrosnak és nem Gyurcsánynak hívták); az is, hogy a polgári oldal új szövetsége nem erősödne-e meg túlontúl 2006 tavaszára. Ebben a titokzatos időszakban már letagadhatatlanok lesznek az uniós csatlakozás nem kommunikált hátrányai is – azon egyszerű okból, hogy a befagyasztott bérű alkalmazottak, a romló életszínvonalú nyugdíjasok, a megélhetésüktől megfosztott gazdálkodók és az agyondotált nyugati konkurenciával versengő vállalkozások a saját bőrükön érzik Brüsszel ölelését. Igazából kiszámíthatatlan, mi fog történni a makacs szocialista népszerűségi mutatókkal – maga a karmester vallotta be: a háttérelemzések olyan elégtelenek, hogy voltaképpen tanácstalanul állnak saját magas elfogadottsági mutatóikkal szemben is. Lehet, hogy elérkezik az ideje egy radikális szociáldemokrata fordulatnak, s talán színre lép a nemzeti (közép) megmentés kormánya is. Vagyis ha Medgyessy nem hozza valahogy helyre mindazt, amit a választásokat követő hangulatjavító osztogatással elrontott, neki is kitelik az ideje.
Figyelve az Orbán Viktor ellen újfent felszítódott gyűlölet lángjait (egy időben minősítik kommunikációs katasztrófának és a polgári oldalt az ujja köré tekerő kommunikációs zseninek), aligha kétséges: a kormánypártok ma sem látják azt az ütőképes miniszterelnök-jelöltet, akit egy korrekt, hisztériától mentes (azaz józan érvekre és teljesítményelvre épülő) választási küzdelemben Orbán kihívhatna. A kormányoldal szemmel láthatóan nem tud kilépni a maga állította kommunikációs csapdából (ennyiben messzemenően igaza van a Medgyessy-féle önkritikának): még mindig úgy kezelik az újdonsült szövetségi elnököt, mintha ő lenne hatalmon. A kormánypárti sajtó megtartotta az ellenzéki attitűdöt – de nyilait nem a hatalomgyakorlók, hanem a diabolizált ősellenség felé ereszti. Márpedig ilyen álellenzéki alapállásból egy Medgyessy típusú politikai karakter még akkor sem mehetne biztosra, ha Orbán messze maga alatt teljesítene. Az a körmönfont politológusi megfogalmazás, miszerint a Fidesz a szövetséggé alakulással túltette magát a belharcokon, míg az MSZP még előtte áll ennek, nem jelent egyebet, mint hogy nem halogatják a végtelenségig, ki fog megmérkőzni Orbánnal. Ha a hadseregek egyenlő erejűek, régi szokás szerint a hadvezérek párbajoznak. Most a hadseregek még nem egyenlő erejűek, de az ellenzék töretlenül építkezhet, a kormányoldal viszont nem kerülheti el a népszerűtlen hatalomgyakorlás buktatóit. Hadvezért kell tehát állítani a hadvezérrel szemben – tartalékos főhadnagyok ezúttal aligha bizonyulnak elegendőnek.
Az a baj mindezzel, hogy valamiképp ki van hagyva belőle az ország. Árkok születnek és temetődnek, de az embereknek nem az minden vágyuk, hogy választástól választásig vegetáljanak. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy száz és száz napokat, másfél éveket fecséreljenek el az életünkből azzal, hogy azután majd jobb lesz. Bűnös gazdálkodás a nemzet reményeivel olyan gyalázatosan kommunikált Európa-terveket is gyártani, amelyek aztán feledésbe és érdektelenségbe merülnek. (Az a cinikus magyarázat nem fogadható el, hogy Európa immár nem terv.)
Medgyessy azt találta mondani Algyőn, hogy Európa nem más, mint hogy a Paul McCartneynak ajándékozott magyar furulyán skót dalokat játszanak. Lehet, hogy most újabb egy év kommunikáció következik kormányzás helyett?