Ez a harc volt a végső

Szovjetunió erejét egykor évről évre demonstrálták a november hetediki és a május elsejei felvonulások mellett május kilencedikén is a második világháború európai harcainak befejeződésére emlékező katonai parádék. A győzelem napján nagyhatalmi jelképekként többtonnás ballisztikus rakéták gördültek végig szállító járműveiken a Vörös téren, újabb hadiipari fejlesztésekre kényszerítve a hidegháborús ellenfeleket is. Azóta nagyot változott a világ. A második világháborút megnyerő, a békét azonban elveszítő Szovjetunió utódja, Oroszország, agyaglábakon álló kolosszusként, katonai értelemben aligha mérhető már az Egyesült Államokhoz.
A régi dicsőségre ma már tényleg csak a rakéták emlékeztetnek, a győzelem napján azonban ma is adnak a külsőségekre. Több mint fél évszázaddal az események után a második világháború befejeződésére, a dicső győzelemre most is katonai parádéval emlékeznek Moszkvában. A még élő veteránok kiöltöznek, s ünnepségeken találkoznak egykori harcostársaikkal. A fővárosban kivonulnak az 50. évfordulón a Főhajtás hegyén megnyitott emlékparkba. Szólnak a régi dalok, a Sötét éjszaka és a többiek, egymást érik a koncertek, a televíziók előveszik az egykor jól ismert filmeket, a Két kapitányt, a Szállnak a darvakat, a Holnap háború voltat vagy A tavasz tizenhét pillanatát. A veteránok ilyenkor ajándékokat és egy kis pénzt kapnak. A moszkvai önkormányzat tavaly például néhány száz hűtőgépet, televíziót, mosógépet osztott szét közöttük 8,2 millió rubel értékben. Húszezren kaptak fejenként 460 rubel értékű élelmiszercsomagot, a többiek pedig – szegényes nyugdíjukat kiegészítendő – 150 rubelnyi (egy dollár=32 rubel) pénzösszeget a főváros büdzséjéből.
Május kilencedike ma is politikai kérdés Oroszországban. Az egykori nagyhatalom iránti nosztalgia erősen él a társadalomban, amely az utóbbi időben nem nagyon büszkélkedhet katonai diadalaival. Sem Afganisztán, sem Csecsenföld nem adott okot az ünneplésre. E háborúk fiatalon megnyomorodott harcosainak már nem jelent sokat a győzelem napja.
A veterán szó inkább őket juttatja eszébe a mai iskolásoknak is. Amint a felmérések évről évre igazolják, két generáció elteltével a győzelem napját errefelé máig övező őszinte tisztelet ellenére sokakban megkopott a nagy honvédő háború emléke. Nem csoda, hiszen az 1994-es reform óta csak a kilencedik osztályban szentel a történelemoktatás négy órát, majd a tizedikben további nyolcat annak a nagy háborúnak, amelyben a Szovjetunió huszonhatmillió embert veszített. A mai diákok így gyakran a második világháborús hősök közé sorolják Kutuzovot, s azzal sincs mindenki tisztában, hogy ki is támadott meg kit. A fiatalok ma már meglepődnek a boltok pénztárainál még mindig ott függő kis táblácskákon is, amelyek egy szerencsétlen korszak emlékeként hirdetik, hogy a háborús veteránokat soron kívül szolgálják ki. Az üzletekben azonban ma már nincsenek sorok, Moszkvában pedig a választék valóban világvárosi. Csakhogy az áruk többsége elérhetetlen az emberek nagy részének. Néhány tíz dollárt kitevő nyugdíjukból a még élő világháborús veteránok nem áldozhatnak a fogyasztói társadalom oltárán.

Nagyot változott a történelemszemlélet is az utóbbi évtizedben. A nagy honvédő háborút ma már a második világháború részeként oktatják – így a mai diákoknak nem újdonság, hogy volt második front is –, s nem egyszerűsítik le a jó és a rossz küzdelmére. Kevesebb lett a pátosz és több a keserű igazság. Így a mai iskolások hallhatnak a győzelem indokolatlanul nagy áráról is. Megismerhetik azt az 1941. június 29-én kihirdetett törvényt is, amely hazaárulóknak nyilvánítja a fogságba esetteket. Nem hallgatják el Sztálin 227. és 270. számú parancsait sem, amelyek a fronton harcoló alakulatok háta mögött NKVD-s egységek felállításáról intézkedtek abból a célból, hogy lőjenek azokra, akik a harcban visszavonulnak. A háború alatt kilencszázkilencvennégyezer hadifoglyot ítéltek el, közülük százötvenhétezret kivégeztek. Árulkodóak azok a számok is, miszerint csupán 1941-ben a Vörös Hadsereg másfél-kétmillió katonája esett el, hárommillióan estek fogságba, miközben a másik oldal vesztesége mindössze kétszázezer fő volt. Nem titkolják el a korábban oly szemérmesen kezelt tényeket, így mindenki megtudhatja, mi is volt a Molotov–Ribbentrop-paktum, miért kellett az 1943. november 7-i ünnepre nagy áldozatok árán bevenni Kijevet, avagy miért álltak a szovjet erők tétlenül a Visztulánál, amíg a németek vérbe fojtották a varsói felkelést. Többek szerint a történészek átestek a ló túloldalára, s az önkínzó lelkiismeret-furdalástól vezérelve most szinte kizárólag a fehér foltok eltüntetésére ügyelnek, miközben Sztálingrádról, Kurszkról vagy a leningrádi blokád 900 napjáról a kelleténél kevesebb szó esik.
A győzelem napja a múló dicsőség felemlegetése mellett alkalmat ad az Oroszország jövőjét latolgató vitákra is, amelyek többé-kevésbé a birodalmiság körül forognak. A kilencvenes évek mélyrepülése, az elszegényedés, szétesés, káosz után – a mindinkább magára találó politika és gazdaság természetes hozadékaként – ismét megerősödőben van a társadalomban a birodalmi pszichózis. Ennek külső jegyei az olyan márkanevekben is tetten érhetők, mint a Stirlitz képével reklámozott Szojuznije cigaretta vagy a nagyorosz jelképekkel díszített vodkásüvegek, de idesorolják a Független Államok Közösségéhez kapcsolódó népi illúziókat, a régi-új himnuszt és a hadsereg vörös zászlaját is. Az egykor elvitathatatlan katonai erőre azonban ma már inkább csak e lobogó emlékeztet. Jól érzékeltették a valós helyzetet az iraki háború fejleményei is. Az amerikai–brit erők utólag gyorsnak és könnyűnek nevezhető győzelme, illetve az egykori Vörös Hadsereg mai klónjának nevezhető iraki hadsereg látványos összeomlása mélyütésként érte az orosz tábornokokat. E közvetett katonai vereség a földre rántotta a még mindig szuperhatalmi álmokat kergetőket, és ráirányította a figyelmet a haderőreform lassúságára. Ez ugyanis az a szektor, amely az elmúlt 12 évben a legkevesebb változást tudta felmutatni. Független szakértők szerint az orosz tábornokok túlnyomó többségének fogalma sincs róla, milyen is a modern hadviselés. Egy egész generációval elmaradt a fegyverzet, az elmélet, és a hadvezetés is: a technológiai mellett szembeszökő a gondolkodásbeli elmaradottság. Az orosz hadvezetés nehezen fogja fel a mai háborúk stílusát, arról nem is beszélve, hogy miként tudná reprodukálni. Irak is bebizonyította – teszik hozzá –, hogy mára nemcsak a háború lezajlása változott meg, hanem a modern hadsereg is egészen más, mint a szovjet típusú. Az amerikai katonák profik, az Egyesült Államok hadseregében jóval magasabb szintű a harci szellem, a bajtársi szolidaritás, mint az oroszban. A parancsnokok eligazodnak a modern hadműveletekben, jártak már Irakban, a Balkánon. Ezzel szemben az orosz fegyveres erők sorozott katonái gyengén kiképzettek, kirívó a technológiai elmaradottság, a parancsnokok pedig nemhogy a saját – például Afganisztánban elkövetett – hibáikból tanultak volna, de a mások baklövése nyomán sem vonják le a megfelelő következtetéseket. A hadsereg számára nincs elég pénz, vannak ezzel szemben irreális álmok.
Például az, hogy egyesek még mindig az Egyesült Államokkal versenyeznének. Az energiafelhasználás mutatói alapján abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a termelés csak 18 százaléknyit esett az 1990-es évihez képest. Ha így volna, akkor sem lehet nem tudomást venni arról, hogy az ország GDP-je ma legfeljebb a hollandhoz mérhető.
A mértékadó körökre persze egyre kevésbé jellemző a nosztalgia. A realitásokkal számoló putyini politika már leszámolt a globális szerepvállalás illúziójával, és képességeihez mérve céljait egyre inkább Európára összpontosít, s az öreg kontinens elitjének színvonalát próbálja elérni. Az elnök gazdasági tanácsadója, Andrej Illarionov ezt úgy fogalmazta meg, hogy 15-25 év alatt Oroszország Portugália színvonalát érheti el. Az mindenesetre biztató, hogy a vásárlói paritáson mért GDP-t tekintve nem tűnik túlságosan mélynek az orosz kátyu például Olaszországhoz képest, az internetfelhasználók 9,2 milliós tábora nagyobb, mint Franciaországban vagy Spanyolországban, tízezer lakosra pedig több – 264 a 220-szal szemben – diák jut, mint egykor a Szovjetunióban.