Géppuskák a búzatáblában

Hetven esztendővel ezelőtt, 1933 tavaszán érte el tetőpontját az ukrajnai éhínség. Ez volt a döntő ütközete annak az 1929-ben megkezdett hadjáratnak, amelyet a sztálini kommunista párt folytatott az ország számszerű többségét kitevő parasztság ellen.

„… a százmilliós szovjet-orosz lakosságból 90 milliót magunk mögé kell állítani. Ami a maradékot illeti, nekik nincs mit mondanunk. Őket meg kell semmisíteni.”
Grigorij Jevszejevics Zinovjev,
a pétervári szovjet elnöke, 1918. szeptember 19.

Azt a háborút egyenlőtlen eszközökkel vívták, hiszen csak az egyik oldal volt felfegyverezve, a másik oldalon pedig gyakran védtelen nők, gyerekek és idősek álltak. A háború méreteit jól illusztrálja a téma egyik legjobb ismerőjének, Robert Conquestnek az összehasonlítása, aki szerint egy 800 lelket számláló ukrán faluban tízen estek el az első világháborúban, de több mint százan pusztultak el 1929–1933 között. Az élelmiszerhiány nem volt példátlan jelenség az orosz, majd a szovjet történelemben: az egyik legsúlyosabb az elhibázott mezőgazdasági politika miatt tört ki 1921-ben. Ekkor azonban a hivatalos szervek legalább elismerték az ellátási problémák tényét, s engedélyezték a nemzetközi segélyszervezeteknek, egyházaknak, magánszemélyeknek, hogy élelmiszert szállítsanak a szűkölködőknek. A nemzetközi segítség ellenére az 1921–22. évi éhínség – amely a Volga-medencében végezte a legszörnyűbb pusztítást – áldozatainak számát 4,5 millióra becsülik. Tény, hogy a szovjet vezetés akkor nem tudott ellenállni a csábításnak, és az éhínséget arra használta fel, hogy elkobozza az oroszországi egyházak műkincseit és kegytárgyait, amit jórészt a nemzetközi piacon értékesített. S az éberség jegyében több nemzetközi segélyszervezet szovjet-orosz munkatársa ellen indult eljárás kémkedés vádjával. Néhányuk életét Hoover amerikai elnök személyes beavatkozása mentette meg.
A többségükben városi származású kommunista teoretikusok alig fordítottak figyelmet a mezőgazdaságra, a falura, arról csak másodkézből szerzett ismereteik voltak, amelyek alapján gyakran hamis képet alkottak róla. Gondolkodásukat néhány közhely határozta meg; Marx a „vidéki élet idiotizmusáról” beszélt, a marxizmus egyik orosz képviselője, Georgij Plehanov pedig így írt a parasztemberről: „A föld barbár megművelője, szörnyű és kegyetlen, teherhordó állat, akinek életében nem adatott meg a gondolkodás luxusának lehetősége.” Abban azonban egyetértettek, hogy a falvak életét is az osztályharcnak kell meghatároznia, ahol az elnyomó osztályt a gazdag paraszt, az alkalmazottat tartó kulák testesítette meg. Az úgynevezett középparasztot – bár nem „zsákmányolta” ki mások munkaerejét – a föld magántulajdonához való ragaszkodása tette gyanússá a párt szemében. Mint Lenin fogalmazott, a kispolgári földbirtokosok készek a proletariátust támogatni a nemesek és kapitalisták elleni harcban. „Utána azonban kénytelenek leszünk egy mindent eldöntő, rendkívül kegyetlen harcot vívni ellenük.” A falusi proletárt, a nincstelen szegényparasztot tekintették a munkásosztály valódi szövetségesének.
A cári rendszer 1917. márciusi összeomlását követően a parasztok 110 ezer nagybirtokos 108 millió holdnyi földjét vették el. Ezért a földről szóló híres, 1917. november 8-án kibocsátott rendelet csak taktikai jelentőséggel bírt. A parasztság és a szovjetrendszer békés egymás mellett élése rövid ideig tartott, az élelmezési népbiztosság rendelete már 1918 májusában lehetővé tette a meghatározott kvóta feletti élelmiszerek rekvirálását. A rekvirálással megbízott élelmiszer-begyűjtő osztagok 1918 júliusában mintegy 10 ezer főt számláltak, és ez a létszám 1920-ra 45 ezer főre gyarapodott. Az első rendelet még figyelembe vette a parasztok szükségleteit, ám a növekvő élelmiszerhiány miatt 1919 januárjában az állami szükségletet tették mérvadóvá. A rekvirálások – gyakorlatilag az állam által szervezett fosztogatások – hatékonyságának növelése érdekében Lenin politikailag képzett munkások kiküldését javasolta. A meggyőzés mellett a terrorról sem kívánt lemondani, így már 1918 augusztusában javasolta, hogy a termények begyűjtéséig minden régióban ejtsenek túszokat a gazdagok közül, akik a fejükkel felelnek az előírt mennyiség teljesítéséért. Egyúttal azt ajánlotta, hogy a beszedett élelmiszer egy részét osszák szét a rejtekhelyeket eláruló besúgók között. Ezek a „hadikommunizmus” néven ismertté vált intézkedések, amelyek valójában a kapitalizmus felszámolásának és a szocializmus megvalósításának erőltetett kísérletét jelentették, a parasztság ellenállását váltották ki. Az ellenállás a rekvirálók elkergetésétől a fegyveres parasztfelkelésekig terjedt, nem véletlenül jegyezte meg Lenin 1921. március 15-én: „éppen hogy tartjuk magunkat”.
A parasztfelkelések, a mezőgazdasági és az ipari termelés összeomlása – a megművelt terület mintegy harmadával csökkent, a termés mennyiségének csökkenése a gabonaféléknél megközelítette a 60 százalékot – meghátrálásra kényszerítette a bolsevikokat. 1921-ben ismét bevezették a pénzt, megszüntették a korlátlan terményrekvirálást, s az adón felül megmaradó termékek szabadpiaci eladását is engedélyezték. Sőt 1925-től lehetőség nyílt alkalmazottak foglalkoztatására. A pártvezetés azonban az új gazdasági politika (NEP) néven ismertté vált intézkedéssorozatot csak a gazdaság ideiglenes konszolidációja érdekében szükszégszerűen megkötött kompromisszumnak tekintette. A pártveterán Rjazanov egyenesen a parasztokkal szembeni breszti fegyverszüneti engedményekről beszélt. Több történész feltételezi, hogy amennyiben a Lenin halálát (1924) követő hatalmi harcok nem kötik le a pártvezetés erejét, már korábban felszámolták volna a NEP-et. Hiszen a piacgazdasági elemek engedélyezését követően jelentősen nőtt a termelés, javult az ellátás, ugyanakkor a Szovjetunió folyamatosan távolodott a kommunizmus ideájától, s ez hosszú távon megkérdőjelezte a párt politikai vezető szerepét. Vidéken a hagyományos faluközösségek gyakorolták a helyi hatalmat – 1927 végén a közel hárommillió párttagból alig 14 ezer volt „mezőgazdasági dolgozó” –, amelyekben természetesen az eredményesen gazdálkodóknak volt döntő szavuk. A párt alapvető gondját jelentette, hogy képtelen volt az ellenségképül szolgáló kulák pontos definiálására, a középparaszttól való elhatárolására. Ráadásul egyértelmű volt, hogy a kulákság felszámolása egyet jelent a piac felszámolásával, s a piaci ösztönzők felváltását a terrorral. A párt pragmatikus hozzáállásának végét jelezte, hogy Sztálin és Molotov az SZKP 1927 decemberében megtartott XV. kongresszusán már egyértelműen a kulákság „korlátozásáról” és osztályként történő felszámolásáról beszélt.
Az ország termőterületének mintegy két százalékán 1918 óta működtek az igazi szocialista mezőgazdasági üzemnek tekintett szovhozok, amelyek a hatalmas állami támogatások ellenére csak veszteséget termeltek az alkalmazottak hiányos ösztönzése okán. Ezért több történész is állítja, hogy a kollektivizálás alig szabadított fel forrásokat az iparosításra. Hiszen a mezőgazdaság kiszipolyozásából fakadó forrásokat jórészt felemésztették az igazgatási és elnyomó szervek robbanásszerűen növekvő költségei. A párton belül csak abban volt vita a kolhozosítás kapcsán, hogy milyen erős gazdasági és politikai nyomás engedhető meg az egyéni gazdálkodókkal szemben, és milyen szerepe legyen az ösztönzésnek.
Az 1928-as gabonahiányt – amelyet az alacsony mezőgazdasági felvásárlási árak és az ipari termékek hiánya váltott ki – a pártvezetés arra használta fel, hogy ismét a rekvirálás eszközével éljen. Az igényelt 2,1 millió tonnát némileg túlteljesítve 2,5 millió tonna gabonát sikerült begyűjteni, ez azonban két súlyos következménnyel járt. A parasztság, tekintettel az 1918–21 közötti időszak tapasztalataira, úgy értékelte a rekvirálásokat, hogy nem érdemes a saját szükségletén felül termelni, hiszen azt úgyis elveszik. Ezért a többség passzív ellenállásba kezdett, állatait levágta, a gabonáját megkísérelte illegálisan eladni, illetve elrejteni. A tovább romló ellátás okán 1928–1929 fordulójától előbb a kenyér, majd a hús elosztására vezették be a városokban a jegyrendszert.
A pártvezetés igazolva látta a vádat, hogy a szovjetrendszerrel ellenséges kulákok az élelmiszerhiány okozói, akikkel szemben mind kegyetlenebb fellépést követelt az élesedő osztályharc jegyében. A teljesíthetetlen beszolgáltatási kötelezettségeinek eleget tenni nem tudó parasztságot előbb büntetőadókkal sújtották, majd 1929 elejétől a falusi szovjet döntése alapján lehetővé vált az ellenállás szervezőinek tekintett kulákok száműzése. 1929. december 27-én Sztálin bejelentette a kulákságnak mint osztálynak a likvidálását, amelynek részleteiről a politikai bizottság 1930. január 30-án döntött. Ekkorra azonban a kulákok az 1928 óta egyre erősebbé váló kényszerbegyűjtések nyomán gyakorlatilag már teljesen elszegényedtek. Amint R. W. Davies, a szovjet mezőgazdaság kutatója megjegyzi, a parasztok deportálásának költségei valószínűleg felülmúlták a tőlük lefoglalt javak értékét. Az ukrajnai Krivoj Rog körzetben 1930. január és február folyamán „kuláktalanított” 4080 parasztgazdaságból – még ha tudjuk, hogy a kuláktalanító aktivisták saját zsebre is dolgoztak – 2367 épületet, 3750 lovat, 2460 tehenet, 1105 sertést és 2021 tonna gabonát vittek be a kolhozba.

A január 30-i határozat három csoportba osztotta a kulákokat: az aktív ellenállást tanúsítókra, ezek közvetlen családtagjaira, illetve azokra a rokonokra, akiket a szovjetrendszerrel szemben lojálisnak tartottak. Az első csoportba soroltakra többnyire kivégzés várt, a második kategóriába tartozókat az ország északi területeire, Szibériába vagy az Urál vidékére deportálták kényszermunkatáborba, míg a harmadik csoportnak saját járása más területein kellett kényszermunkát végeznie. Érdemes emlékeztetni a kuláktalanítás mögött meghúzódó „gazdasági” megfontolásokra, hiszen a deportáltaknak kellett biztosítaniuk az ország nyersanyagokban gazdag, de lakatlan területein a kitermeléshez szükséges ingyenmunkaerőt.
A politikai bizottság eredetileg a parasztság négy-öt százalékának – közel egymillió családnak, hatmillió személynek – a száműzésével számolt, Molotov például 3,7 százalékosra becsülte a kulákok arányát. A központ kegyeit kereső, alárendelt pártszervek azonban itt is túlteljesítették a „tervet”, így nem volt ritka, hogy egyes falvakból a lakosság 14–20 százalékát deportálták. Itt már nem az amúgy is alkalmazhatatlan osztályszempontok játszottak szerepet, elég volt a deportáláshoz, ha a szegényparaszt például buzgón gyakorolta vallását. A tervtúlteljesítés következtében gyakran szinte a semmibe deportálták a kuláknak nyilvánítottakat, ahol a minimális túlélési feltételek hiányában gyakran az első télen odavesztek. A parasztok időnként aktív ellenállásba is átcsapó elkeseredettsége, valamint a mezőgazdasági termelés összeomlása 1930 tavaszán utoljára még rövid meghátrálásra késztette a pártvezetést. Sztálin a megszokott módon a helyi pártszerveket tette felelőssé az önkéntesség elvének megsértéséért. Egyúttal lehetővé vált a kolhozokból való kilépés, amely lehetőséggel a gazdasági nyomás ellenére alig néhány hónap alatt a parasztok több mint a fele élt. 1930 szeptemberében a Pravda sem tudott jobb ötlettel előállni, mint hogy a kollektivizálás előrehaladása érdekében az egyéni parasztgazdaságok ellehetetlenítését javasolta. Az 1931. október 16-i törvény megtiltotta, hogy a kitűzött begyűjtési terv teljesítése előtt a kolhozok saját szükségletre – vetőmag, a dolgozók fizetése – terményt tartalékoljanak. Olyan mértékben sikerült elviselhetetlenné tenni a paraszti életet, hogy nem sokkal később már nem az erőltetett iparosítás munkaerő-ellátásának biztosítása, hanem a falvak elnéptelenedésének megakadályozása okozott fejtörést. Ezért 1932 decemberében ismét bevezették az úgynevezett belső útlevelet, s 1933. március 17-én törvényben a kolhozvezetés és a leendő munkahely engedélyéhez kötötték a falu elhagyását.
Sztálin elérkezettnek találta az időt, hogy végleg leszámoljon a veszélyesnek tekintett ukrán nacionalizmussal, amelyet egyértelműen parasztkérdésnek tekintett. Annak ellenére, hogy az 1930-ban még 23,1 millió tonna gabonát termelő Ukrajnában 1932-re ennek harmadával csökkent a termés, a begyűjtendő menynyiséget egyformán 7,7 millió tonnában határozták meg. Ezt ugyan az ukrán pártvezetés tiltakozására júliusban 6,6 millió tonnára csökkentették, de ez a mennyiség is irreálisan magas volt. Az állami tulajdon védelmét megerősítő 1932. augusztus 7-i rendelet értelmében a legkisebb vétségért, néhány gabonakalász ellopásáért is kivégezhették a tettest, enyhítő körülmény esetén kényszermunkára ítélhették. A hírhedtté vált szovjet főügyész, Visinszkij olyan abszurd, de a rezsim értékviszonyait jól jellemző esetről is beszámolt, hogy a pajtában szerelmeskedő fiatal párt ítéltek tíz év munkatáborra, mert megzavarták a kolhoz sertéseinek nyugalmát.
Az ősz vége felé Ukrajnából már dögevésről, sőt kannibalizmusról érkeztek hírek. 1932 novemberében az ukrán kormány megtiltotta a kolhozparasztok gabonajáradékának kiadását. Annak megakadályozása érdekében, hogy az ukrajnaiak és az észak-kaukázusiak az ország más területein szerezzenek élelmiszert, Moszkva 1933. január 22-én rendeletet bocsátott ki, amelyben felhatalmazta az OGPU-t (Egyesült Állami Politikai Ügyosztály) a parasztok röghöz kötésére. A belügyi szervek kordont vontak az éhínség sújtotta területek köré, hogy megakadályozzák a parasztok városokba menekülését, illetve elkobozzák az egyébként törvényesen másutt beszerzett élelmiszert. Felső utasításra a begyűjtött gabonát tilos volt kiosztani az éhezők között. Az OGPU egységei 1933. április végén géppuskatűzzel űzték el a szabad ég alatt tárolt, így romlásnak indult gabonából maguknak szerezni kívánó parasztokat.
A Nyugat a rendkívüli erővel folytatott álcázási kísérletek ellenére értesült az Ukrajnában bekövetkezett éhínségről, de a nemzetközi segélyszervezetek tehetetlenek voltak, hiszen Moszkva tagadta a katasztrófa megtörténtét, az Ukrajna elfoglalására törekvő lengyel nacionalisták propagandájának nevezte a róla szóló híreket.
Akkor is világpolitikai érdekek határozták meg az emberi jogok érvényesülését. A Szovjetunióval a diplomáciai kapcsolatok felvételére készülő Egyesült Államok nem kívánta veszélyeztetni a kilátásba helyezett jelentős üzleteket az ukránkérdés feszegetésével. A nyugati közvélemény megnyugtatásában kiemelkedő szerepet játszott a New York Times moszkvai tudósítója, a riportjaiért és Sztálin-interjújáért Pulitzer-díjjal kitüntetett Walter Duranty. Duranty cinizmusára jellemző, hogy tudósításaiban tagadta az éhínség tényét, és annak kitalálásával a Hitler hatalomra jutása okán magabiztossá vált emigráns köröket vádolta. Eközben a brit követség munkatársaival folytatott bizalmas beszélgetések során – Duranty angol állampolgár volt – hét–tíz millióra becsülte a éhínség áldozatainak számát.
A téma legjobb ismerője, Robert Conquest mintegy tizenegymillióra tette az 1929–1937 között likvidált parasztok számát, s úgy vélte, a táborokban további hárommillió letartóztatott pusztult el később. Közülük mintegy hétmillió tekinthető a kuláktalanítás áldozatának. Ötmilliónyian haltak éhen Ukrajnában, egymillióan az észak-kaukázusi területeken, további egymillióan a Szovjetunió egyéb területein.