Kirándulók a kukoricásban?

Világszerte csökken az élővilágon belüli sokféleség, de a változatosság – biodiverzitás – hazánkra még mindig sokkal inkább jellemző, mint az Európai Unió országainak többségére. Az ökológus szerint a csatlakozás részben nehezítheti, részben segítheti Magyarország természeti értékeinek megmaradását.

A madarak, fák világnapjától függetlenül is felötlenek az emberben efféle kérdések: miért olyan kopár mondjuk a Földközi-tenger melléke s azon belül az ókori görög és római kultúra szülőföldje? Vagy miért annyira sivatagos az élelemtermelésben úttörő szerepű Mezopotámia helyén Irak? Takács-Sánta András ökológus arra hívja föl a figyelmünket, hogy ezeken a területeken semmi nem utal akkora éghajlati változásokra, melyek a jelenkori állapotot megmagyaráznák. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója sokkal inkább a magasrendű civilizációk sok ezer éves jelenlétét, környezetátalakító tevékenységét okolja azért, hogy az egykor buján viruló vagy jól erdősült tájak ma sokkal egyhangúbbak.
Magyarországon kedvezőbb a helyzet. Bár az is igaz, hogy míg a Kárpát-medence nyolcvanöt százalékát több ezer éve még erdő borította, addig – az emberi tevékenység következményeként – hazánk területének most már csak hét-nyolc százaléka természetközeli erdő. Ha ehhez hozzászámítjuk a faültetvényeket, akkor is legfeljebb húsz százalék az erdőterületek aránya. Az erdősültség persze csak az egyik mutató. Hiába takarja nagyobb felületen erdő és egyéb növényzet az alpesi országokat, magyar földön gazdagabb az állat- és növényvilág. A nyugati országokban még a verebet is védetté kellett nyilvánítani!
Takács-Sánta András többek között azt kutatja, hogy a történelem során mikor és miért kapott lendületet az ember környezetátalakító tevékenysége. Az első ilyen ugrópont az őstörténet során akkor jelentkezett, mikor elterjedt a kőeszközök használata. Ez körülbelül két-, két és fél millió éve lehetett. Aztán 250–300 ezer éve egy másik „technológiai” vívmány, a tűzhasználat, majd 50 ezer éve a maihoz hasonló nyelv megjelenése siettette a változásokat. Különösen a szintaxist hordozó nyelv fejlesztette úgy az agyi képességeket és a kommunikációt, okozott olyan technológiai robbanást, hogy előrehaladhatott a környezetátalakítás mára már szinte végzetesnek tűnő folyamata.
Nincs nyoma annak, hogy amíg nem jelent meg ez a fejlett nyelv, az ember nagy testű állatokra is vadászott volna. Ötvenezer év távlatából azonban már feltűnnek ennek bizonyítékai. Abból kell kiindulni, hogy Ausztráliában a legrégibb csontleletek 50–60 ezer évesek: ekkortól igazolható a feltehetően Délkelet-Ázsiából érkezett emberek jelenléte. Az első ausztráliai barlangfestmények kora 40 ezer év. Ebből az időből már nem kerülnek elő fosszíliái olyan különleges nagy testű állatfajoknak, amilyenek addig is csak ezen a szigeten éltek. Egyértelmű tehát: az őslakók az ottani nagy testű emlősök és más nagy testű állatfajok nyolcvanöt százalékát kipusztították, többek között egy ragadozó kengurufajt s egy hét méter hosszú gyíkféleséget.

Amerikában is lejátszódott ez az ember okozta kataklizma, bár jóval később. Oda 13–15 ezer éve érkezett el az ember; előtte a kontinens lakatlan volt. Ezt követően azonban a háromnegyede halt ki a nagy testű emlősöknek. Nem volt kegyelem a masztodonnak (őselefántnak), a kardfogú tigrisnek, de az óriáslajhárnak sem.
Takács-Sánta András szerint a környezet átalakításának, a természet szegényítésének a következő – a maihoz még nem fogható, de a korábbiakhoz képest igen jelentős – állomását a mezőgazdaság kialakulása hozta magával. Ez legkorábban a Közel-Keleten következett be 10–11 ezer éve, aztán onnan terjedt tovább Afrikába, majd Európába. Attól fogva az ember már nem élt úgy benne a természetben, mint a vadászó-gyűjtögető életmód évezredeiben. Erdőirtások kezdődtek, nemcsak azért, mert mind több terület kellett a nem fás szárú növények termesztéséhez, hanem azért is, mert a letelepedéssel az addigi faanyagnak a sokszorosára lett szükség.

Magellán, Kolumbusz… – az európaiak világhódításai is okozói lettek az állat- és növényfajok visszaszorulásának és kipusztulásának. Az egyetemi oktató hangsúlyozza, hogy bizony a fajok cseréje, más földrészekre való behurcolása is rossz hatással volt – és ma is igen rossz hatással van – a biodiverzitásra.
Jellemző példa erre az Európában jövevénynek számító, az amerikai kontinensről származó akác esete. Ez a XVIII. század elején Magyarországon és máshol megjelenő fa hasznot is hajtott, például sokfelé megkötötte a futóhomokot. Hazánkban azonban erdőalkotó lett, holott eredeti élőhelyén csak elegyfaj. Kiszorít őshonos magyar fafajokat, ami azért is gond, mert itteni aljnövényzetében alig él meg néhány lágy szárú növényfaj. Ez a szegényesség aztán nyomot hagy az akácerdőhöz kapcsolódó egész élőlénytársuláson. Így az egész táplálékhálózat – a rovaroktól a belőlük élő madárfajokig – egyhangúbb egy akácosban, mint egy őshonos bükkösben vagy tölgyesben. Utóbbiakban évek százezrei csiszolták össze és tették árnyaltabbá, sokrétűbbé a társulásokat, melyek alkotóelemei egymással táplálkoznak, illetve más kapcsolatokat is létesítenek. Pár század azonban az evolúciós skálán nem számít időnek; „fajgazdag akácos” tehát ezen a földrészen legalább százezer évig nem alakulhat ki.
A fajbehurcolások bizonyos esetekben szándékosak voltak (burgonya, kukorica stb.), de legtöbbször akaratlanok; az afrikai gyilkos méheket senki nem hívta Amerikába. Tipikus eset a növényi magvaké: ezek az utazó ruháján nagy utat tehetnek meg – hogy aztán „megforgassák a világot”.
De miért nem a természet sokszínűségét szolgálja a fél évezrede tartó, egyre gyorsabb ütemű globalizáció és ennek egyik keveset emlegetett kísérőjelensége, a fajok áthurcolása, cseréje? Egy felbukkanó faj gyakran kíméletlenül, mohón kiszorít egy tucat őshonos fajt. Ősi vetélytársai rendszerint nem jöttek vele, tehát az új hazában megszabadult eredeti parazitáitól, kórokozóitól vagy ragadozóitól, melyek a régi élőhelyen kordában tartották. A parlagfű, ha a Zemplénben, egy érintetlen hegyi réten nem is, de egy bolygatott helyen nyilván nagyobb eséllyel indul az adott földterület benövésére, mint az őshonos gyomnövények, amelyek felkészületlenek a betolakodóval szemben.
Az ökológus óriási veszélyt lát abban, hogy a világkereskedelem és a globális turizmus bolygónk minden szegletébe eljuttatja az ott addig elő nem forduló fajokat. Mint mondja, a legsérülékenyebbek a szigetek. Ezek között is a Bermuda-szigetek az egyik legnagyobb kárvallott: az ott élő fajok mintegy kétharmada már idegen honos, azaz jövevény! Hawaiin még „csak” a fele, csakhogy ott korábban számos olyan bennszülött faj élt a csigáktól a madarakig, amelyeket a szóban forgó jelenség örökre, az egész föld tekintetében kipusztított, ugyanis csak Hawaii szigetén voltak föllelhetők.
A környezet ugrásszerű átalakításával kapcsolatban eddig nem esett szó az először a XVIII. század második felében mutatkozó ipari-tudományos forradalomról. Ennek részeként a fosszilis tüzelőanyagok (kőszén, kőolaj), később, a XX. század közepétől pedig a földgáz használatára való átállás, majd a másodlagos energiaforrás, az elektromosság kiaknázása különösen sok környezeti kárt okozott. Az energiatermelés megnövekedése mérhetetlenné tette – és teszi – a környezetpusztítást.
Visszatérve a magyar állapotokhoz, Takács-Sánta András két fő okát említi annak, hogy itthon változatosabb az élővilág. A Kárpát-medence, amely bővelkedik síkságban, középhegységekben, vizes területekben, sőt a széleken magas hegységekben is, az élőhelyek sokfélesége miatt eleve fajokban gazdag terület. Ugyanakkor nem nehezedett rá olyan komplex civilizációs nyomás, környezeti terhelés, mint Európa jóval korábban polgárosuló és iparosodó nyugati területeire. Az itteni földeknek a nagyüzemi méretű mezőgazdaság sem árthatott olyan hosszú ideig, mint tőlünk nyugatra.
Ez mind oka lehet az itteni különleges biodiverzitásnak. Hazánk területén például még mindig körülbelül félszáz orchideafaj él; Takács-Sánta András a Zempléni-hegységben tud olyan rétről, ahol májustól tizenkét orchideafaj virágzik egyszerre. Szintén éppen e hónapban és csak magyar földön nyílik a dolomitlakó pilisi len is. A madárvilágból érdemes említeni például a túzokot, amelynek az Alföldön viszonylag még mindig sok élőhelye van.
Sajnos a Magyarországon őshonos fajok többsége is visszaszorulóban van. Egyre több területet betonoznak le, vonnak művelésbe és szennyeznek el – ez vizeinkre is érvényes! –, nem szűnnek a „tarra vágások”, és elharapództak a zöldmezős beruházások.
Ezek után mit eredményezhet a honi természetvédelem szempontjából az egységes Európában való részvételünk? Az ELTE oktatója – egyúttal a Védegylet nevű társadalmi szervezet programvezetője – gondokat is, könnyebbségeket is jósol ezen a téren. Nyilvánvalóan előnyt jelent az integráció például a szigorú vízminőség-védelmi követelmények miatt. Viszont a környezet egésze nincs jobb állapotban Nyugat-Európában; csak a környezetvédelmi jogalkotás fejlettebb. Ebből az ottani rengeteg környezeti problémára lehet csak következtetni, arra nem, hogy a nálunk még meglévő, különlegesen sokszínű élővilág feltétlenül a csatlakozás nyertese lesz. Takács-Sánta András úgy látja, elővigyázatosnak kell lennünk a természetvédelmi jogharmonizáció során, saját szabályozásunk tartalmi vívmányaiból nem szabad engedni. Az unióbeli szabályozást ugyanis sok tekintetben a magyarországihoz képest elszegényedett természeti állapothoz szabták.
Nem árt tudni, hogy az EU nálunk gazdagabb tagországai sokszor úgy érzik, megengedhetik maguknak, hogy mintegy „eltávolítsák maguktól” a további környezeti ártalmakat. Jó példa erre, hogy hazánkból éppen az erdőségekben gazdag Ausztria importálja a legtöbb faanyagot, s hogy nagy nyugat-európai bútorgyárak Erdélybe települnek, mivel ott gyengébb a természetvédelmi jog, olcsóbb a munkaerő. De a legbeszédesebb némely nyugat-európai ország hulladékexportja. Bizonyos harmadik világhoz tartozó országok szegénységük miatt kapva kapnak a nyugati fogyasztói társadalmak szemetén.
A csatlakozási tárgyalások mezőgazdasági fejezetéből többek között azt olvassa ki a Védegylet munkatársa, hogy a legjobb, tehát versenyképes gabonatermelő földterületeinken újra a hetvenes–nyolcvanas évekre emlékeztető, természetvédelmi szempontból kíméletlen fokon intenzív gazdálkodás fog hódítani. Ez magában foglalja a nagy táblák újbóli kialakítását és a specializációt – melyek ártanak a természeti gazdagságnak –, valamint a környezetet terhelő műtrágya és a növényvédő szerek erőteljesebb alkalmazását is.

Jót is, rosszat is jelenthet viszont, hogy az ország területének körülbelül egyhatodán fel kell hagyni a belterjes műveléssel. Az ökológus úgy gondolja, ez akkor fog kedvezni a környezetnek, ha mérlegeljük, mely területeken kellene feladni az intenzív működést, és ezen belül hol kellene külterjes gazdálkodásra áttérni, hol kellene felhagyni a műveléssel. Folyóink hullámterét például egyáltalán nem lenne szabad művelni, és ott gyomirtó szereket használni, mert azok bemosódnak a vízbe. Inkább az ártériligeterdő-társulások kialakulását kellene elősegíteni. Másutt viszont kár volna engedni a visszaerdősülést. lyenek például a hegyi kaszálórétek, amelyeknek e szelíd művelés nem árt: egy kaszálónak rendkívül változatos a flórája-faunája, de mindez lombok alá szorulva megszűnne.
A szakértő egyértelműen a csatlakozás előnyei közé sorolja, hogy az EU pártolja az agrár-környezetvédelmi célokat. Az ezzel kapcsolatos pályázatok nyolcvanöt százaléka brüsszeli forrásokból valósul meg.
Attól viszont tart a szakértő, hogy – mivel az EU-ban, amely mindenekelőtt gazdasági jellegű szövetkezés, alapkövetelmény az áruk szabad áramlása – hazánk kénytelen lesz további közutakat, főleg autópályákat építeni. Ezzel számtalan populáció élőhelye szűnik meg vagy darabolódik föl, ami megint csak fajok kihalását okozhatja.
Végül Takács-Sánta András – ahogyan a diákjaitól, úgy most az olvasótól is – megkérdezi: kirándult-e már valaki kukoricatáblában? Vagyis: gyönyörködtet-e bárkit is az egyhangúság?!