Magyar zóna

A XXI. század olyan csecsszopó, amely nem lehet meg a XX. század tápláló emlői nélkül. A gyakorló történelemcsinálóknak pedig a jelek szerint végképp semmi ötletük nincs, amit az utópiakedvelő, vérgőzös 1900-as évek már ki ne próbáltak volna. A nem hivatalos amerikai győzelem Irak fölött például azért lett nem hivatalos, hogy a megszállók zavartalanul felszabadítóknak nevezhessék magukat. Erre a szómágiára mi, a szovjet felszabadítók által negyvenhat éven át boldogítottak különösen érzékenyek lehetünk. A felszabadítás a hadjárat befejeztéig még akár helytálló kategória is lehet – onnét kezdve viszont a nemzetközi jog már csak megszállókat ismer. Ez a titulus pedig az Egyesült Államoknak érthetően nincs ínyére: elzavarták ugyan a zsarnokot (jóllehet fölöttébb kínos, hogy Szaddám Huszein tartózkodási helye éppúgy ismeretlen, mint a diabolikus Oszama bin Ladené), de rossz fényt vet rájuk, hogy az iraki nép után most az iraki olajkutak felszabadításán szorgoskodnak. Van abban valami sikamlósan hollywoodi, ahogy Bush elnök egy bombázó nyergében leszáll az anyahajóra (némelyik rádióállomás még azt is sugalmazza, hogy ő maga vezette a gépet, mint a vadkeleti Putyin); kötelezően értesülünk róla, hogy diadalbeszédét „hasított bőrdzsekiben” tartja, de gondosan kerüli a „győzelem” szót. A sematikusak ebből messzemenő következtetéseket vonnak le (talán újabb ország kerül sorra a terrorizmus elleni végtelenített háborúban: az afganisztáni csibészeknek állítólag Irak adott menedéket, az irakiaknak meg Szíria – előre a damaszkuszi úton?), s igazuk is lehet, hiszen folyton a régi históriai sémák köszönnek vissza. A legújabb washingtoni lelemény, Iraknak hadi zónákra való felosztása például szakasztott így zajlott le a leigázott Németországban: volt egy francia, egy brit, egy amerikai meg egy szovjet katonai zóna – az összesen négy. Mit ad Allah: Irakban is négy lesz. A franciák meg az oroszok ezúttal értelemszerűen nem jöhetnek szóba – a formális XX. századi struktúrát más nációkkal kell feltölteni. S itt találni az egyetlen eredeti, sőt bizarr XXI. századi ötletet: szálljanak be az egyik zónába a lengyelek! Ez bizony megér egy misét – s nem csak azért, mert a pápa is lengyel.
Olcsó poén volna itt a varsói gyorsot emlegetni – ezt a szerelvényt eddig nem próbálták ki sivatagi üzemmódban. Olyasmire sem gondolhatunk, hogy lengyel barátaink (akiket a német és orosz szomszédság olykor még az államiságuktól is megfosztott) elfojtott gyarmatosító hajlamaikat élik ki zónázó békefenntartás címén. Úgy hiszem, ők éppúgy tisztában vannak vele, mint bárki a világon, hogy semmi keresnivalójuk nincsen Ázsiában. Annál világosabb viszont számukra, amit mi itt a Kárpát-medence ölelésében még csak most kezdünk sejteni: Európa újrafelosztása elkezdődött. Szemünkre ugyan hályogot von az uniós csatlakozást kísérő bürokratikus hercehurca, s a higgadt helyzetelemzésnek az indulatok periodikus felkorbácsolása sem tesz jót – de a brüsszeli farkasvakságtól függetlenül érzékelhető: sajátos folyamatok zajlanak a vén kontinensen. Nemcsak olyasmikre gondolhatunk, hogy a németek, franciák és beneluxék elit európai törekvései a szűk körű gazdasági klubon túl már egy körvonalazódó „bel-NATO” ideájában is megnyilvánulnak; s nem is csak arra, hogy a képlékeny szituációt felismerve a periférián az albánok kilóra (két és fél milliárd dollárért) megvennék Koszovót a megszorult szerbektől – sokkal inkább arra, hogy az amerikaiak új szövetségeseket keresnek Európában. A németek fél évszázad után mostanára emelték fel annyira a fejüket, hogy kimondják: tehertétel számukra az amerikai katonai jelenlét – geostratégiai szempontból azonban Lengyelország gyakorlatilag egyenértékűen képes helyettesíteni Germániát. Az új, huszonöt fős belső és megközelítőleg ennyi külső taggal bíró, amerikai szemmel nemzetpolitikailag végtelenül túltagolt Európa ily módon kontrollálható lesz nyugatról (London felől), délről (Madrid és Róma irányából) meg keletről is (Varsó központtal). A visegrádi országok pillanatok alatt szembekerülhetnek egymással: a régióban Prága megkapja a pénzügyi-gazdasági, Varsó a katonai gócpont szerepét – a vesztesek a két monarchiabéli vetélytárs: Bécs és Budapest (no meg Pozsony) lehetnek.
Kormány legyen a talpán, amely egy ilyen kényes helyzetben elegendően bölcsen képes lavírozni. Kéne, ugye, az az eszményi Európa is, amely mindeddig létezett – most viszont kezdünk olyan kínos skatulyába kerülni, mint az a karrierista, aki 1988-ban lépett be az MSZMP-be. Kell azonkívül Washington rokonszenve is (nevezzük örök reálpolitikának) – de ennek nem feltétlenül az a kézenfekvő elintézési módja, hogy a hadügyminiszter útra keljen, és felajánlja Magyarország területét potenciális amerikai támaszpontok céljaira. Ez ugyan átmenetileg ellensúlyozná azt a relatív hátrányt, amely a lengyelekkel (illetve a fölöttébb készséges exkisantantországokkal) szemben keletkezik; hosszabb távra viszont éppolyan segédállammá fokozná le hazánkat, mint a szovjet katonai jelenlét évtizedeiben. (A lényeget tekintve nincs nagy különbség, hogy november hetedike vagy július negyedike türemkedik-e be szervetlenül az életünkbe.) Amikor békéről, szabadságról, függetlenségről álmodoztunk, nem kifejezetten arra gondoltunk, hogy a Boszniával, Szerbiával, majd Irakkal indokolt taszári amerikai bázis csupán szálláscsinálója, trójai falova legyen egy másik – bár „önkéntes” – megszállásnak.
Tény, hogy ahol egy nagyhatalom huzamosan jelen van, ott elemi érdeke fűződik a védelemhez is. Az önvédelem reflexéről azonban nem kellene végképp lemondanunk. E sorok írásakor Irakban még kiadó a negyedik zóna – ha volna elég hadra fogható honvédünk, a Medgyessy-kormányzat talán még meg is pályázná ezt a „fő-békefenntartói” státust; nem úgy, mint az olimpiát. (Építhetnénk fővállalkozásban a bagdadi falat is.) Ám ha a külpolitikai konszenzus várat is magára, nekik sem lehetne fontosabb törekvésük annál: Magyarország a XXI. században is magyar zóna maradjon.