Morajlás a Potomac partján

Az iraki háború lezárultával ismét reflektorfénybe kerültek az amerikai kormányzó eliten belül azok a viták, amelyek arról szólnak, hogy az Egyesült Államok hatalmi politikáját kell-e legalább elfogadható jelmezbe öltöztetni, vagy megfelel a nyers, ha úgy tetszik, arrogáns fellépés önnön valójában.

Természetesen a vita nyilvánosság előtt zajló részéről van szó, s így két tárcavezető nevéhez kötik a konfliktust: a szelídebb, intellektuálisabb Colin Powellhez, és a törtető Donald Rumsfeldhez. Ezzel szemben az, hogy mi zajlik a felszín alatt, csak sejthető; a két tábor háttérben meghúzódó, a minisztériumok felső-közép vezetőségéből, vagy azok holdudvarából kikerülő emberei konferenciákon, nyilatkozatokban üzengetnek egymásnak, igyekeznek a Fehér Házban megfúrni a másik terveit. Mindeközben a két miniszter persze átlagosan hetente találkozik, s rezzenéstelen arccal jelenti ki, hogy minden rendben van.
De mi is a szembenállás oka? Erőteljesen megkérdőjelezhető, hogy olyan különbözésről van szó, amely érdemi módon befolyásolná Washingtonnak a külső világ irányában folytatott (kül- és védelem-) politikáját. Sokkal inkább az alkalmazott retorikáról és eszközökről, vagy éppen érdekcsoportok hatalmi súlyáról és pozíciókért folytatott versengéséről szól ez a vetélkedés. Katonamúltja ellenére Powell és társai – akiket nagy túlzással galamboknak neveznek – azon az állásponton vannak, ha Amerika ki is használja óriási erőfölényét, tegye ezt úgy, hogy közben nem válik közutálat tárgyává. Bár hiba lenne ezt a kissingeri reálpolitika távoli folytatásának nevezni, kétségtelenül azonos eleme mindkettőnek: elismeri más országok, hatalmi centrumok, kultúrák létezését, és jogukat ahhoz, hogy érdekeik legyenek. A vállalatvezető Rumsfeld ezzel szemben annak a csoportnak a leginkább látható figurája, mely kerek perec leszögezi, hogy amit Amerika tesz, az a jó, minden más rossz, vagy legalábbis ingatag kezdeményezés. Ez sem nevezhető a helyi puritán hagyományokban gyökerező idealista diplomácia egyenes ági leszármazottjának, ám mindkettő azonosítható a túlzott Amerika-centrikussággal és szűklátókörűséggel.

Ám a szembenálló véleményeket egy kölcsönös fejlemény jellemzi. Láthatóan mindannyian istenhozzádot mondtak az izolacionizmus jellegzetesen amerikai hagyományának. Ezért – bárki is kerüljön fölénybe – Amerika jelen lesz, mi több, egyre több ügybe fog beleszólni. A vita befolyásolhatja a beleszólás módját, s ezzel a nagyhatalom fogadtatását. Powell ott maradna a négyek között a Közel-Keleten, Rumsfeld szerint ez felesleges; a külügyminiszter az ENSZ-nek is engedne teret Irakban, a Pentagon első embere nemigen. Hiba lenne csodát várni attól, hogy a Powell nevével fémjelzett irányzat kerekedik felül, de tragédiától sem kell rettegni, ha Rumsfeld és a hasonszőrűek – Wolfowitz, Perle, Gingrich és Woolsey – kapnak nagyobb teret Washingtonban. Nem érdemes hát a túldimenzionálás csapdájába esni: a kérdés most alighanem csak az, hogy adjanak-e a látszatra a világ sorsát meghatározó Potomac-parti városban, vagy sem.