Nem fogja az ágyú a verebet

Alig zárult le a meglehetősen rövid iraki háború, s terrorhullám rázta meg a világot. Robbantások Csecsenföldön, Szaúd-Arábiában, Pakisztánban, túszejtések és szabadulások Algériában. Van-e összefüggés a két eseménysor között? – tehetik fel a kérdést az európai megfigyelők, akik számára – amerikai társaikkal szemben – egyértelműnek tűnik, hogy a muzulmánok, illetve az arab „nemzet” sértettsége, megalázottsága a terrorizmus egyik legfőbb (zsigeri) oka. Nyilvánvaló ezek alapján az is, hogy az iraki háború, mint – washingtoni értelmezés szerint – a szélsőséges akciószervezetek elleni harc kiterjesztése, nem járt látványos sikerrel. A radikalizmust finanszírozó iraki rezsim modellje (amely a casus belli egyik alapja volt) következésképp rendkívül pontatlannak bizonyult, hiszen bukása dacára sem vesztett lendületéből a nemzetközi terrorizmus. Épp ellenkezőleg, mint az elmúlt hét is bizonyította, szervezett, fájdalmas akciók végrehajtására továbbra is képes. A modern, globalizált hírközlésnek köszönhetően elvileg persze bárki végre tud hajtani kellő összhangban egy-egy ilyen akciót, a lényeg azonban nem ez. Sokkal inkább az, hogy folyamatosan vannak olyan emberek, akik elkötelezettségük és az „igaz ügybe” vetett hitük következtében valóban el is végzik a piszkos munkát, akár életüket áldozva is. A jövőre nézve pedig fenyegető képet fest az a tény is, hogy a fogyatkozó „harcosok” pótlására továbbra is „több mint elég” jelentkező akad. Mellesleg az sem változtat a helyzeten, ha ezt a jelenséget belepasszírozzuk az al-Kaida feliratú „minden rosszat bele” zsákba.
A megfigyelés eredménye ráadásul egybecseng több elemző véleményével is, akik kifogásolják, hogy a terrorizmus elleni fellépés 2001. szeptember 11. óta legfőképpen államok elleni hadviselésből, háborúból állt, s a háttérben zajló tevékenységek, úgymint a diplomácia nem kaptak-kapnak elég hangsúlyt. Javarészt láthatatlan erők hatására így került le a palesztin állam megteremtése a prioritások sorából, annak ellenére, hogy közvetlenül 9–11. után egy rövid időre – a héják felülkerekedéséig – Bush elnök aprócska külpolitikai szótárában is megjelent. Most már hiába viszik végig a sokat emlegetett útitervet, a terrorizmus elleni harc szempontjából alighanem késő. Az Irakkal újabb csorbát szenvedett muzulmán büszkeségen és a kiváltott dühön ez nem segít, ahogyan az sem, hogy a megszállt országban eddig elnyomott többségi síiták közvetve az amerikaiak bejövetelének köszönhetik újonnan elnyert szabadságukat.
Csakúgy, mint minden stratégiai tervezésben, a konkrét elemek mellett azok sorrendjének itt is van szerepe: a terrorizmus elleni harcban először a „miért kaptuk a pofont?” kérdés maradt el, aztán az a diplomáciai gesztus és nyomásgyakorlás, amellyel a muzulmán tömegbázist húzták volna ki a szélsőséges szervezetek mögül. Beigazolódni látszik hát, hogy a terrorizmus újratermelődésében paradox módon éppen az „ágyúval verébre hadviselés” játszsza a legfőbb szerepet.