Tükör által tisztán

Két hétig volt Amerikában, és máris felfedezte a mindig lapjára eső tehénlepényt? – legyinthetne bárki az alábbiakra, csakhogy tizenkét év múltával hetedszer volt szerencsém az óceánon túlra kerülni, és újra találkozni a nyolcvanas években megismert helyekkel és emberekkel. Akkoriban azt gondoltam, a létező hiánygazdaságból a valóságos fogyasztói paradicsomba csöppenvén, hogy ott már nincs mit javítani-újítani, minden ki van találva, meg van valósítva. Olyan, amilyen, a fonákságaival és tévútjaival együtt. Ha ennél jobban működőt nem is, de célszerűt, emberibbet talán odahaza is meg lehetne csinálni. Emiatt, no meg kalandvágyból jöttem mindig haza.
Ezek után a tényekről. Amerika tizenkét év alatt újabb, jókora léptekkel haladt előre a maga útján, a század- és ezredforduló mérföldkövei bámulatos technikai, építészeti újdonságok formájában láthatók. A nem éppen kicsiny autópark kicserélődött, a korábban is lenyűgöző épületek és repülőterek helyett/mellett újakat, korszerűbbeket és jobban működőket látni. A régről ismert áruk mellett temérdek újdonsággal találkozni, sokszor a miénkhez képest irigylendően olcsó árakkal. Amerika népe azóta – a történelmében először – saját földjén megismerhette a háborús pusztítás borzalmát, ám a World Trade Center helyén máris lázas építkezés folyik. Komikus, de inkább szánalmas összehasonlítani a New York-iak gödrét Budapest elfuserált Erzsébet téri gödrével. Ez utóbbi méltán lehetne a tehetetlenség, a pazarlás, a koncepciótlanság, a kicsinyesség, a fantáziátlanság, az erőszakosság, a butaság és sok más rossz tulajdonság jelképe. Amint sok minden egyéb is az, ami velünk történt, és történik most is az 1990-es rendszerváltozás óta. A magyarok, ha szabad így általánosítani, azóta mintha valami alapvető tévedésben lennének. Attól még, hogy a nemzetközi kereskedőcégek néhány méretes bevásárló-raktárépületet teleraktak áruval, amelyek hétvégeken összesen talán egymillió embert is maguk köré vonzanak családi programként „shoppingolni”; attól még, hogy ellepték az országot az autók, megfelelő utak, hidak és egyéb infrastruktúra nélkül, attól még, hogy a kereskedelmi tévékből és rádiókból „természetes” New York-i zsargonban és stílusban dől a hülyeség egy olyan országban, ahol igazán legfeljebb néhány ezren értenek és beszélnek rendesen angolul; attól még, hogy a csávók fordított „bézbólsapkát” raknak a fejükre, a csajok szilikont hordanak a tetovált bőrük alatt, és drótok lógnak ki a fülükből, ez még nem „Amerika”. Ez, ami itt van, onnan nézve egy nevetséges, álliberális, álfogyasztói áldemokrácia; egy olyan ország, ahol következmények nélkül lehet állami bankokat kiüríteni és csődbe vinni, hazugságokkal képviselőséghez jutni, részegen autót vezetni és gyalogost gázolni, járdán parkolni és biciklizni, házakat firkálni, járműveket és telefonfülkéket rongálni. Egy olyan banánköztársaság, ahol a banánbehozatal monopóliuma ugyanazoknak a kezében van, akik annak idején a banánhiányt okozták.
Mert – és ez a tanulság – az elmúlt tizenkét év alatt nem sikerült megszabadulnunk a régi rendszer szellemétől, de még az embereitől sem. Ezek voltak, ezek azok, akik megakadályozták a magyarországi (szak-) világkiállítás rendezését, és ezek buktatták meg minden lehetséges és nem lehetséges módszerrel az előző kományt, amelyiknek működése második éve után már konkrétan mutatkoztak az igazi magángazdálkodás, a tudatosan támogatott hazai vállalkozások első biztató jelei. Az igazi, korrekt, nemzeti érdekű versenyé, ami Amerikát és más országokat sikeressé és gazdasággá tett. Ha nem sikerül megszabadulnunk ezektől az öncélú, saját zsebre dolgozó hatalombitorlóktól, ha nem sikerül visszavennünk tőlük az országunkat, akkor, sajnos, ez marad itt nekünk továbbra is.
Így látszik a dolog onnan, az amerikai tükörből nézve.