Utolsó órák

Ismerősöm, V. István panaszkodik. Rákos beteg édesanyját három nap után kihozta az egyik vidéki kórház elfekvőosztályáról. Időközben nem mosdatták, de ezért nem haragudott a személyzetre. Harminc betegre jutott egy ápoló.

Hazánkban évente harminc–negyvenezer hozzátartozó kerülhet olyan helyzetbe, mint V. István. A daganatos betegek a legtöbb esetben hosszadalmas és különleges ápolást kívánnak. Erre a feladatra nincs felkészülve a magyar társadalom – sorolja a tényeket Majláthné Lippai Éva szociálpolitikai szakértő. A számok azt bizonyítják, hogy a tumoros betegek táborának növekedésére felkészülhettek volna a döntéshozók.
– Bizonyos folyamatok előre láthatók voltak, ezért a szolgáltatások rendszerét idejében ki lehetett volna építeni – állítja a szakértő. – Így viszont bizonyára egy évtized is eltelik, mire az ország valamennyi régiójában meghonosíthatják a hospice-rendszert.
A hospice-szakszolgálat mibenlétét nálunk még nem nagyon ismerik. Intézetben és otthon egyaránt működtethető, s a legjobb példát a fejlett nyugat-európai országok egészségügye mutatja. Együttesen jeleníti meg a testi és a lelki gondozást, amelyben csak az egyik főszereplő az orvos és a szakápoló. Feladatot kap a pszichológus, a gyógytornász, a diétikus, a lelkész, a szociális munkás is. Általában jól összeválogatott tízfős csapat szükséges ahhoz, hogy a súlyos betegek számára emberhez méltó halált biztosítsanak. Akármilyen kegyetlenül hangzik is, bizonyos esetekben az elmúlást is elő kell készíteni.
– A hospice-szolgáltatás nincs rögzítve a hatályos szociális törvényben, így a jogos igényt jobban képviselik a civil szervezetek, mint az állami intézmények. Magyarországon csaknem hatezer egyesület működik szociális területen – mondja Majláthné –, de nem mindegyik foglalkozik szolgáltatással. Az a szomorú valóság, hogy azért nem alakult ki nálunk a hospice-rendszer, mert hiányzik a kultúrája, de a működtetésére sincs pénz.
A PHARE-programnak köszönhetően a kilencvenes évek közepétől megkezdődött az idős vagy beteg emberek ellátásához, gyógykezeléséhez szükséges szakemberek felkészítése.
Szeged regionális központ, tele klinikákkal, de csak 2003 februárjában kezdődött el a hospice-munka, pedig az alapítványa már két évvel korábban létrejött. Elnöke az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) Csongrád megyei vezető ápolója, Mary Albertné.
– Térítésmentesen dolgozunk, vagyis nem fogadunk el pénzt a betegtől, de anyagi forrás nélkül képtelenek leszünk ellátni a feladatunkat. Mivel senki sem finanszírozza ezt a munkát, adományokból, pályázatokból próbáljuk fenntartani a hálózatot. Eddig három betegnél jártunk, volt, aki csak a gyógytornát, a lelkészt, a szakápolót vette igénybe, máshoz pszichológust küldtünk, mert nagy fájdalmai miatt az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Valamennyi esetben azt a célt tűztük ki, hogy a beteg hátralévő napjaiban vagy heteiben javítsuk az életminőségét. Szerencsére külföldi segítőt is kaptunk: az egyik honfitársunk hazatért, maga is rákos lett, de amíg tudja, ellátja az önkéntesekre kirótt feladatot. Egyelőre kevés városban működik jól ez a szolgálat, csak Miskolcot és Szombathelyt említem, ahol intézeti hospice-osztályt is találunk.
– Ezt az utat választják önök is?
– Egyelőre a házhoz való kijárást szorgalmazzuk, mert az az olcsóbb. Az adománygyűjtés időszakát éljük. Sikerült megnyernünk az ügynek Gregor József operaénekest, aki jótékonysági koncerteket tart, és a bevételt az alapítványnak adja.
Zsótér Ilona huszonkilenc éve dolgozik külföldön szakápolóként. Tizennyolc évesen hagyta el az országot. Angliában és Olaszországban tanult, és jó ideje Párizs tizenötödik kerületében, a Garnier kórházban dolgozik. Ez a kórház a haldoklók fogadására szakosodott, rákos és AIDS-es betegeket ellátó hospice-intézet.
– Hozzánk meghalni jönnek – mondja Zsótér Ilona, aki előtt nem ismeretlen a házi hospice-szolgálat sem, hiszen amikor a világhírű színésznő, Romy Schneider haldoklott, hetekig otthon ápolta. Fontosnak tartja, hogy valamennyi beteg egyforma szolgáltatást kapjon, függetlenül a pénztárcája vastagságától. – A párizsi kórházban valamennyi ápoltnak különszoba jár, ám ha a beteg kéri, ha nem akar egyedül lenni, akkor kétágyas szobába kerül. Valamennyi kórteremben televízió, telefon és hűtőszekrény van. Nekünk, ápolóknak hetente kétórás továbbképzésen kell részt vennünk, hogy alkalmazni tudjuk a legmodernebb műszereket és módszereket. A Garnier-ben nyolcvanegy páciens fér el, inkább hotelra, mint kórházra hasonlít, azzal a különbséggel, hogy nálunk állandó a telt ház, és csak a lélegeztetőgépek emlékeztetnek a különleges funkcióra. Ez a szolgáltatás az egészségügyi biztosítást fizető valamennyi francia állampolgárnak jár.
Zsótér Ilona borravalót, ajándékot nem fogadhat el, mert ha ezt tenné, azonnal elveszítené állását. De nincs is szüksége a paraszolvenciára, mert havonta ezerkilencszáz eurót keres (ez csaknem félmillió forint). Egy betegre két ápoló jut, így a szenvedő mellett mindig ül valaki.
A kórház története a XIX. századra nyúlik vissza, amikor Jeanne Garnier szülés után elvesztette fiúgyerekét, majd két évvel később a férjét és a leányát. Istenbe vetett mély hittel elhatározta, hogy hasznára lesz az embereknek. Hozzákezdett az elesettek gyógyításához. Anyagi támogatókat és helyiséget keresett, özvegyeket gyűjtött maga köré, és civil egyesületet hozott létre, amely gyógyítóházakat alapított több francia városban, később külföldön is. A párizsi intézmény 1874-ben nyitotta meg kapuit, s jó száz évre rá, 1977-től a hálózat bekapcsolódott a közgyógyellátásba. Aki ilyen intézményben kíván dolgozni, fogadalmat tesz, hogy fajra, vallásra és nemzetiségre való tekintet nélkül ápolja a betegeket. Zsótér Ilona jól ismeri az itthoni viszonyokat. Amikor édesapja rákos lett, hazajött és ápolta, a kezét fogta, amikor meghalt, mert a Garnier-ben ez a szokás. A humanitárius hagyományokat nemcsak őrzik, hanem a múlt század eleje óta törvényileg is megkövetelik. Érdemes elgondolkodni a francia hospice-hálózatban történő lelki ápoláson is.
– Amikor hozzánk került egy 86 éves rákos beteg hölgy, a neve után biztos voltam benne, hogy magyar származású. Magyarul szóltam hozzá, de ő csak franciául válaszolt. Pedig tudtam, hogy Budapesten született. Aztán a halála előtt nem sokkal elkezdett magyarul is beszélni. Nagyon értelmesen elmondta, tisztában van halála bekövetkezésével és azzal is, hogy hamarosan találkozni fog elhunyt rokonaival. Magyarul nyugtatgatva igyekeztem átsegíteni szenvedésein. Egy másik alkalommal 82 éves tüdőrákos férfi haldoklott. Tudtam róla, hogy hívő katolikus, és felajánlottam a feleségének, hívjunk papot, de ezt a gesztust az asszony elutasította. Amikor a feleség elhagyta a kórházat, értesítettem a papot, és így a betegek szentségével ellátva, békességben halt meg. Hogy mennyire törődni kell a haldoklók lelkével, arra jó példa a következő eset. Utolsó óráit élte egy mohamedán vallású algériai hölgy, amikor a rokonok teljesen tanácstalanul hozzám fordultak segítségért. Arra kértem őket, hozzanak magnókazettát, amelyen a Koránból hangzanak el részletek. Ezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy minden beteg fontos személyiség, a hospice-szolgálatnak ezt kell mindenekfelett szem előtt tartania.
Zsótér Ilona nem titkolja, ha nyugdíjas lesz, hazajön, hospice-házat hoz létre, és ott kamatoztatja majd idegenben szerzett tudását. Érdemes volna legalább azt felmérni, hogy vajon a magyar egészségügynek hány Zsótér Ilonára lenne szüksége.