Vége a harmadik világháborúnak

Ülök a Pontchartrain hotel előcsarnokában, várok fiatal barátaimra, akik értem jönnek, és elvisznek arra a helyszínre, ahol előadást tartok. Erősen süt a nap New Orleansban, közel a Mississippi deltájához, bár most, április közepén még nem kibírhatatlan a meleg, nem fojtogatóan párás a levegő. A fekete portás állandóan nyitja-csukja az ajtót, férfiak és nők jönnek-mennek, fehérek, feketék és más színűek. A különbség szembeötlő az előző években megszokott képhez képest. Korábban hasonló alkalmak – farsang, „mardi gras” (a franciául húshagyókeddet jelentő kifejezés az eredetileg francia ellenőrzés alatt álló New Orleansban az ekkor tartott farsang nevévé vált) – idején feketéket csak alantas pozíciókban láttam; most ők is szállodavendégek, jól öltözötten fogyasztják az italokat, és csevegnek a fehér vendégek mellett, velük keveredve. A nagy amerikai olvasztótégely teljes gőzzel működik, semmi jele a faji megkülönböztetésnek. És ez így van az utcán, a vendéglőben, a villamoson. Igaz, ha eltávolodunk a városközponttól, és a néger negyedekhez közeledünk, a házakból házikók lesznek, az utcák alig takarítva, itt-ott valóságos kunyhók láthatók. De ne feledjük, most farsang van, mindenki ünnepel. Semmi sem emlékeztet az iraki háború végső szakaszára. Vannak, akik a tévé képernyőjét nézik, de a beszélgetés nem kapcsolódik a háborús látványhoz. Nem háborús a közhangulat, mintha Bagdad birtoklása nem érdekelne senkit.
Vagyis béke van, az átlag amerikai mindennapok hangulata uralkodik. A háttér mit sem változott, farsang után mindenki elfoglalja szokott munkahelyét, a villamos csilingel, a turisták kiautóznak a repülőtérre, bőröndjükben a Bourbon Streeten vásárolt csecsebecsékkel. Otthon majd ezekről beszélgetnek néhány napig.
Visszarepülök New Yorkba, miután átestem a biztonsági vizsgálaton; de sem a repülőtéren, sem a gépen nem tapasztalok háborús hangulatot. Amerika civil maradt, nem vesz tudomást a külvilágról sem diplomáciájában, sem az élet prózaibb megnyilvánulásaiban.
A repülőgépről lenézve sincs nyoma semmilyen változásnak. Az ország jó nagy részét átrepüljük, de nem látunk mást, mint rendezett épületeket, gyárakat, sportpályákat és millió autó ide-oda száguldását. Féliskolányi diákcsoport utazik velünk: a gyerekek is a „mardi grasra” jöttek, hogy énekeljenek valami kórusban. Vannak vagy ötvenen, normálisan viselkednek, sőt még udvariasak is.
Hiába keresem tehát a távoli háború jeleit, nyomait, nem találom. Megtalálom viszont – hányadszor már? – Amerika titkát: a polgári élet megzavarhatatlan rutinját, amely mindenre kiterjed a napi munkától a beszélgetésig, a televízió híradásaitól a komikusok nyelvi trükkjéig. Rányomja bélyegét az osztályteremre, a sportolásra, a bevásárlás rituáléjára. Mikor az amerikaiak az elnöktől a pincérig egybehangzóan állítják, hogy Amerika jó és erényes, ezt a rutint értik a kijelentésen, és ezzel a rutinnal óhajtják megajándékozni a francia diplomatákat és a sivatagi beduinokat. És őszintén csodálkoznak, ha ezek megkérdőjelezik az ajándék értékét.
Talán éppen most, a háborús időben értjük meg Amerika titkát, amely nem más, mint a stabilitás. És a stabilitás titka? A puritán erény, a munka kultusza, a kirótt feladat elvégzése, a rutin mint közösségi ügy. Rutin a munka, de a szórakozás is, a polgári lét kettős ajtaja; éppen úgy polgári jog, sőt kötelesség, mint a szavazás, pontosabban a részvétel, még pontosabban a demokrácia.
Nem tudhatjuk, melyek Washington háborús céljai a Közel-Keleten, de lemérhetjük egyik fő indokát: bolygónk amerikanizálásának vágyát a fenti ideológia szerint. Ezt a motívumot megtalálhatjuk a New Orleans-i farsang kavalkádjában, a repülőgépből elénk táruló ország képében és a diákok énekversenyében, valamint abban a meggyőződésben, hogy Amerika csak akkor lesz békés és boldog, ha a többi nép ugyanezt az utat választja, még ha ehhez egy kis nógatás szükségeltetik is. Ezt itt mindenki vallja: a haditengerész és a hotelportás, a pilóta és az egyetemi dékán. Négyszemközt esetleg jelét adhatja valaki a kétségeinek, de ha egy harmadik személy jelen van (ezt már Tocqueville is megjegyezte), előtérbe kerül a mindenkori „politically correct”. A társalgók más vizekre eveznek át.
A múlt századi európai rend átengedi a hegemóniát az e századi amerikai rendnek és egy új világképnek. Mostantól kezdve Európa jár iskolába, és mint mindig, az anarchia tanul a rendtől. Az iraki kalandból is. Kabul, Koszovó, Bagdad az új rendteremtés főbb állomáshelye, az ENSZ pedig már a múlté, történelmi intézmény, amely megtette a dolgát (Európa gyarmatainak felszámolását), és ezzel el is avult. De mint láttuk, a döntő események nem feltétlenül drámaiak: bizonyos polgári erények megteremthetik azt a stabilitást, amely szabad kezet ad a világban játszott főszerephez. A hátország szolidaritása fontosabb lehet, mint a front, amint azt sok példa bizonyítja. Lenin megdolgozta az orosz népet a forradalom küszöbén, a francia társadalom közömbössége megmagyarázza az algériai kudarcot. Amerika „új rendjét” még nem ismeri Európa. A kérdés az, hogy mennyit sajátít el belőle, és miben szab korlátot neki. Amit a New Orleans-i farsangon láttam, az nem volt más, mint olyan társadalmi erőfeszítés, amely még a háborúskodás közepette is a rutin fenntartására és az olvasztótégely minél hatékonyabb működésének biztosítására irányult. Ez marad az alap.
Feltételezhető, hogy Európa népei ezt a magatartást némi módosítással kívánják követni az unióban. Több akadály is felmerülhet, legalábbis hosszú távon. Jegyezzük meg, mit írt egy mindig aktuális kortárs, Tocqueville 1835-ben: „Két óriási nép áll szemben egymással, más eredetű, de egyazon cél felé haladva: az amerikai és az orosz. Az egyik domináns eleme a szabadság, a másiké a szolgaiság. Különbözik az eredetük, de mindkettő követi a Gondviselés rendeletét: azt, hogy végül is a kezében tartsa a fél világ sorsát.”
Az új Európa a kettő között nyugtalankodik. Talán most inkább, mint Dzsingisz kán és Nagy Péter idejében. Az identitás kérdése időszerűbb, mint valaha, és így tevődik fel: egyesült Európa vagy a nemzetek Európája? És mi segíti elő vagy mi fenyegeti a helyes megoldást?

Világszerte ismertté vált kép a bagdadi Szaddám Huszein-szobor ledöntéséről készült sorozatból: amerikai tengerészgyalogos a vontatókötél mellett csillagos-sávos lobogót erősít a diktátor ércszobrára. Az USA polgárai az elnöktől a pincérig egybehangzóan állítják, hogy hazájuk jó és erényes.