A kórház-privatizálás tapasztalatai

Holnap lép életbe – a fontosabb szakmai szervezetek tiltakozása ellenére – a kormánypártok által egyoldalúan elfogadott, a magánosítást elősegítő kórháztörvény. Külföldi kitekintőnk a nemzetközi tapasztalatokat összegzi. A legtöbb helyen a privatizációt ellenzőknek lett igaza.

2003. 06. 29. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Számos országban a magánosítás ellenzői attól is tartottak, hogy kettős rendszer alakulhat ki: egy a gazdagoknak, egy másik a szegényeknek, ami nem garantálja az alkotmány által megkövetelt egyenlő hozzájutást az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Az ellenzőknek igazuk lett: a kórház-privatizálási reform Kanadában sem más, mint a minden polgárra kiterjedő, központi betegbiztosítási és ellátási kötelezettség felvizezése.
A Csendes-óceán partján fekvő, lélegzetállítóan szép Vancouver északi részében a Lions Gate kórház negyvenhét mosodai dolgozója a hónap elején kapta meg felmondását. Az ok: a Brit Kolumbia tartományban végigsöprő kórház-privatizálási ár második hulláma most érte el a várost. A privatizált kórházban a mosodát bezárják, a szolgáltatással az amerikai K-Bro Linen Systems céget bízzák meg. A kanadai kórházi alkalmazottak szakszervezete szerint a tartomány liberálisai magánosítani akarják a jól működő egészségügyet, s a legfontosabb kórházi szolgáltatásokat alacsony bért fizető magánvállalkozóknak kívánják eladni.
*
Kanadában a privatizálás már az első hullám idején is számtalan kellemetlen meglepetéssel járt. A tartományi Alkalmazotti Szövetség (BCFED) már a privatizálás elején tiltakozott, amikor azt tapasztalta, hogy a kórházakat megvásároló multinacionális cégek először elbocsátották a kórházban dolgozókat, majd – mint a HUE kiderítette – titkos feketelistát készítettek a korábban jól kereső alkalmazottakról, és őket egyetlen magánkórházba sem vették fel, nehogy ott „elégedetlenséget szítsanak”. Igazi liberális megoldás.
Most ugorjunk földrajzilag egy nagyot. 2000 júniusában nyitotta kapuit a brit nemzeti egészségügyi rendszer keretében működő első magánkórház, Carlisle-ban. Magyarul: mintha az Országos Egészségügyi Pénztár (OEP) első olyan kórháza lenne, amelyet teljes egészében a társadalombiztosítás finanszíroz és üzemeltet. Amitől Selmeczitől Mikolán át Cser Ágnesig és az ország népének nagy része irtózik. Az észak-cumbriai kisvárosok mintegy 200 ezer lakosát ellátó, 10 épületből álló, 444 ágyas kórháza Tony Blair kormányfő liberális tanácsadói által javasolt magánfinanszírozási kezdeményezés (PFI) első fecskéje volt tehát. Azóta a kórházban mennyezetek omlottak be; a szűkös hely miatt a beteg rokonnal maradóknak el kell hagyniuk szeretteiket, mert az orvosok és az ápolók nem férnének az ágyhoz; a légkondicionálás nélkül épített üvegátriumban a hőmérséklet 40 fokra emelkedik, ami igen veszélyes az amúgy is beteg emberek számára. A vízvezeték- és szennyvízelvezető rendszer roszszul működik. Annyira rosszul, hogy szennyvíz folyt a műtőbe. A széttört vízvezetékből kilövellő víz pedig elöntötte a kardiológiai egységet, beleértve a betegeket és a méregdrága berendezést is. Az áramfejlesztő gyakran felmondja a szolgálatot, és így az ápolónőknek az intenzív osztályon üzemelő berendezéseket kézzel kell működtetniük a betegek életben tartása érdekében. A többség szerint a kórház mocskos, mert nem fordítanak elég pénzt a takarításra. A mosókonyha tele van bolhával. A kórház orvosi bizottságának elnöke, dr. Paul Dyson kijelentette: „A befektetőket csak a saját zsebük érdekli. Pisztolyt kell a halántékukhoz szorítani, hogy bármit is megjavítsanak. Ha Tony Blair az egész szociális alapú orvosi ellátást így akarja átalakítani, akkor erre oda kell figyelnünk.”
Még 2000-ben Sir Stuart Lipton, a brit kormány „építészeti cárja”, vagyis az építészeti és kiépített környezet bizottságának elnöke kijelentette, hogy „számos új PFI- kórház városi katasztrófaterület”. Aki megnézi a „brit OEP” honlapját, ezt a „kedves” figyelmeztetést olvashatja a carlisle-i kórház betegeihez, 2003. június 16-i keltezéssel: „Felkérjük a …carlislei kórházba készülő betegeket, hogy vigyék magukkal felvételükhöz mindazon receptre vagy recept nélkül vásárolt gyógyszereiket, amelyeket szednek.” A bejelentés még elmagyarázza, hogy milyen jó mindez a betegeknek, és mindez az ő érdeküket szolgálja…

Olaj, tehén, kórház – mint befektetés

De térjünk vissza Kanadába, a Brit Kolumbiával keleti irányban határos Albertába, ahol Ralph Klein, tartományi miniszterelnök 1999-ben hozott törvényt, amellyel felhatalmazta az olajban gazdag terület egészségügyi miniszterét a kórházak eladására profitérdekelt magántársaságoknak. A törvényt az olaj, a tehenek és a cowboyshow-k, Calgary városának befektetői „nyomták”, akik meg akarták törni Kanada egységesen szociális kórházi rendszerét, hogy létrehozzák az első nyereségért gyógyító kórházat, amelynek segítségével jól megcsapolhatják a Medicare-t, a kanadai OEP pénztárát. A törvény benyújtását – érdekes módon – nem előzte meg társadalmi vita és egyeztetés Albertában. Mint a kanadai lapok kiderítették, az Egészségügyi Erőforrás-csoport néven Calgaryban összeállt kanadai befektetők közül ketten egy amerikai egészségügyi szervezetnek is dolgoztak. A magánosítás ellenzői attól is tartottak, hogy kettős rendszer alakul ki: egy a gazdagoknak, egy a szegényeknek, ami nem garantálja a kanadai alkotmány által megkövetelt egyenlő hozzájutást az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Igazuk lett.
A kórház-privatizálási reform (Kanada minden polgárára kiterjedő központi betegbiztosítási és ellátási kötelezettségének felvizezése) liberális támogatóinak a francia Quebec tartományban működő S. O. S. Santé (S. O. S. egészségügy!) mozgalom tömören válaszolt arra az érvére, hogy a privatizált egészségügy olcsóbb a társadalmasított egészségügynél. „Hazugság.”

Közkórházeladás: politikai dinamit

Ralph Giuliani, New York volt – és népszerű – polgármestere bejelentette, hogy a város 11 közkórházából hármat elad. Perek sorát akasztották a nyakába, és hatalmas tiltakozások robbantak ki. Voltak, akik a munkájukat, voltak, akik a szegények orvosi ellátásának elhanyagolását féltették. Giuliani le is mondott tervéről.
Az Egyesült Államok számára már politikai dinamitnak számít a kórházak eladása. Már senki sem tekint az ilyen adásvételi ügyletekre pusztán „piaci” alapon. Ugyanis az orvosi ellátást biztosító társaságok nagyon megerősödtek, az egész országra kiterjedtek, miközben erősen kötődnek a Wall Streethez és a részvényesekhez, akiknek az érdekeik és szempontjaik teljesen mások, mint a betegeké.
Az Egyesült Államok mellett az Egyesült Királyságban is mind erősebb a tiltakozás a társadalombiztosítási irányításban álló kórházak eladása ellen. Az Ausztráliában, Kanadában és az Egyesült Államokban a magánosítás ellen hangoztatott érvek mellett a kórházi privatizáció veszélyeire figyelmeztető brit Zöld Párt például hangsúlyozza, hogy semmi különbség sincs egy monopolhelyzetben lévő állami és magánvállalat piaci magatartása között. A monopólium számít, nem pedig a tulajdonos milyensége. Ezenkívül a kormány még olcsóbban is kap kölcsönt beruházásaihoz. Az állam ugyanis nem megy csődbe, és így biztonságos adósnak számít, szemben egy olyan céggel, amely bármikor befuccsolhat. Jellemző eset, hozzák fel egyik aduászukat a Zöldek: egy Edinburgh-ban felépült kórházért az adófizetők évente 30 millió fontot fizetnek majd 30 éven át, ami 900 millió font. Ha a kormány építette volna fel a kórházat, az 180 millió fontjába került volna az adófizetőknek.
A Medical Observer című ausztrál orvosi szaklap a dél-ausztrál kórház-magánosítási kísérletek szomorú tapasztalatairól ír. A Modbury-kórház eladása maga az állatorvosi ló. A kórház Adelaide város északkeleti részében kezelte a betegeket. 1995 februárjában a dél-ausztrál kormány a kórház vezetését szerződéssel „adta el” a Healthscope részvénytársaságnak. 1996 szeptemberében a Healthscope bejelentette, hogy a megelőző pénzügyi évben 4,1 millió ausztrál dollárra rúgó nyeresége volt, elsősorban a Modbury- kórház egy éven át történő működtetésének köszönhetően. Ennek ellenére a kormánynak hónapokkal a bejelentés után hatalmas összegekkel kellett a veszteséges kórházat életben tartania. A Medical Observer szerint a helyzet sokkal rosszabb olyan esetekben, amikor a kórház kies területeken fekszik, ahol a privatizált gyógyító egységnek nincs állami versenytársa. Ez történt Port Macquariében, az állami egészségügy által magánosítás céljából felépített kórházzal. A kórház megnyitása után hamarosan kettős rendszert vezetett be, ahol a szegényeket lényegében nem kezelték.
Új-Dél-Wales tartományban az ausztrálok választhatnak az állami Medicare és több egészségügyi magánbiztosító között. Az ott élő ausztrálok ugyan a Medicare-t részesítik előnyben, de annyi embert viszont elvonnak a magánbiztosítók, hogy a Medicare kasszájából egyre fogyjon a pénz. A párhuzamos biztosítási rendszer bevezetése óta már előfordult, hogy – legyen az köz- vagy magánkórház – három-négy órát várnak koponyaműtétre, majd amikor a kórházban kiderül, hogy nem műthetőek, mert nincs ágy, további néhány hetet várnak otthon, majd ismét több mint tíz órát a kórházban, mielőtt ismét közlik velük, hogy nincs ágy. Ismét mehetnek haza. Mert pénzszűke miatt folyamatosan ágyszámot kell csökkenteni. A sürgősségi „eseteseket” a folyosón sorba állított tolókocsin fektetik az orvos ajtaja előtt. A mentőautók kórházról kórházra járnak, amíg valahol végre fel tudják venni a szállított beteget.
A kísérlet végén kiderült, hogy a magánkezekbe adott kórház többe került az államnak, mint egy állam által épített és az állam által fenntartott kórház került volna, nem utolsósorban a szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítését ellenőrző bonyolult rendszer működtetése, a közösségnek a magánkórházakkal kapcsolatos informálásához szükséges költségek és amiatt is, hogy a magánkórház által magáról „levetett” megelőző gondoskodást (szűrések stb.) egy párhuzamos, az állam által finanszírozott és kiépített rendszerben kellett elvégezni. A nyugat-ausztráliai kísérleti periódus végén egyébként megállapították, hogy az államnak a kórházak magánkézbe adása semmiféle megtakarítást nem eredményez. A dél-ausztrál kormány egyébként nemcsak a kórházak, hanem a börtönök, a vasút és a vízi energia privatizálásával is végzett kísérleteket. Ennek eredményeként a kormány bejelentette: e négy területen végleg lemondanak a privatizálásról.

Tüntetés a privatizáció ellen

Chiew Chin Sing ellenzéki malajziai parlamenti képviselő 1999 novemberében a Kuala Lumpur-i törvényhozásban az állami kórházak tervbe vett privatizálása ellen szólalt fel: „Nem szabad liberalizálásról és magánosításról beszélni, ha továbbra is javítani akarjuk az orvosi ellátást. Az egészségügy helyzete folyamatosan javul. Láttuk, mi történt a privatizált telefonnal, az áramszolgáltatással és mindazzal, amit privatizáltunk. Minden drágább lett. Inkább állítsunk fel egy Nemzeti Egészségügyi Tanácsot.” Chiew az egészségügyi miniszterhez fordulva hozzátette: „A szegényeket nem lehet kitenni a privatizált kórházak kényének-kedvének.” A miniszter válasza ellenzéki kollégájának ellenkezésére két szó volt: „Igaza van.” És mindent úgy tettek, mint ahogy javasolta. A gyors fejlődés képét felvázoló malajziai egészségügyi statisztikák továbbra is magukért beszélnek.
Tavaly májusban a földkerekség másik végén, El Salvadorban a 34 éves Rosa Penado kislányát Jiquilisco város kórházába vitte. Kiderült, hogy sérvműtétre van szükség. Az anyának 500 colont (kb. 20 000 forint) kellett volna fizetnie, de csak 200 colont tudott volna összekaparni. A kislány azóta már nem szorul orvosi kezelésre, mert meghalt.
Mindez azután történt, hogy amerikai javaslatra El Salvador privatizálta kórházainak egy részét. Az Amerika-közi Fejlesztési Bank (IDB) és a Világbank örömmel kölcsönzött is az El Salvador-i privatizációs programhoz, amelyet 1998-ban kezdtek meg, az ENSZ gazdasági, szociális és kulturális jogok bizottságának ellenjavallata dacára. 2002. október 23-án egyébként hatalmas tömeg áramlott a főváros, San Salvador utcáira, hogy az egészségügyben dolgozó orvosokhoz és ápolónőkhöz csatlakozzanak, akik ellenezték a kormány szándékát a teljes egészségügy magánosítására. Az elnök meghátrált és részben módosította a törvénytervezetet.
A hetvenes évek óta a nagy cégek folyamatos kampányt folytatnak, hogy meggyőzzék a világ népességét: az állami szektor rosszul működik és bürokratikus, míg a magánszektor az igazán hatékony. Hogy nekik ebben mi a jó, külön magyarázatot nem érdemel. Jean Ziegler, aki jelenleg az ENSZ emberjogi bizottságának főrapportőre és 1999-ig a svájci parlament küldötte volt, arról ismert, hogy kellemetlen igazságok kimondója. Botrányok övezte könyveiből (Jönnek a barbárok – A kapitalizmus és a szervezett bűnözés; Miként látta meg a napvilágot az éhínség?, és a legújabb, a tavaly franciául és németül megjelent A világ új urai és globális ellenfeleik) megtudhatjuk azt, hogy a Bretton Woods-i intézményrendszer, a GATT, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, valamint a világ minden országában működő neoliberális tapsoncai miként akarják az emberektől elvenni mindenüket, melyek fölött még szavazataik vagy a képviselőikre történő nyomásgyakorlásuk révén még befolyással rendelkeznek. Közöttük a kórházakat. Ezeket is olyan emberek kívánnak megkaparintani, akik totális cinizmusától a legtávolabb áll az a vágy, hogy megelőzést végezzenek, gyógyítsanak vagy a haláltól megmenekítsenek. Az Európai Unió – Ziegler szerint – szintén elősegíti a „lappangó liberalizálást”. Miközben elkendőzi a liberalizálás eredményeként létrejövő privát szolgáltatások sokszor gyalázatos színvonalát. Például a magánkézbe adott brit vasutak elképesztően drága, lassú és veszélyes szolgáltatását, szemben a világnak mintát mutató közszolgálati BBC-vel. A magánszektorban első a profit, nem pedig a szolgáltatás minősége. Nálunk a tv2 és az RTL Klub magánkézben van. A Magyar Rádió közszolgálati. Hogy melyikből lehet megtudni a bel- és külföldi történésekről többet, és melyikből hitelesen, azt szintén nem kell magyarázni.
A befektetési vállalatként működő, neoliberális Medgyessy-kormány mindent el akar adni, ami mozdítható. Minél nyomottabb forintárfolyamon, hogy az minél jobb legyen a mostani budapesti kormányt támogató külföldi pénzembereknek. A küszöbön álló kórház-privatizáció várhatóan Magyarországon sem lesz jobb, mint amilyen tapasztalatokat a privatizálással szereztek Dél-Ausztráliától Kanadán és El Salvadoron át a Carlisle-kórházig. Sőt. Hiszen nem vagyunk Dél-Ausztráliában, sem Észak-Cumbriában. Itt Medgyessykkel, Csehákokkal, svihákokkal és a Magyarországot alig ismerő befektetőkkel állunk szemben. Akik még ellenőriztetni sem engedik majd magukat, hiszen „üzleti titkokat” ugyebár nem szabad sérteni. Gönczöl Katalin és Kaltenbach Jenő is ezt mondaná nagy buzgón.
De vajon milyen lesz a hatása például Borsod-Abaúj-Zemplén megye kiesebb részeiben egy monopolhelyzetbe kerülő kórháznak az ottani „népek” egészségére? Csak sejtéseink lehetnek. Vajon e magánkórházak elvégeznek-e majd olyan szükséges rutinfeladatokat, amelyekért nem „kaszálhatnak” az OEP-től? Például vesznek-e ingyen vért és megvizsgálják-e a vizeletet, avagy vérvételért Miskolcra utaztatják a betegeket, ha nem fizeti ki a „csekély” összeget? Hogy mi lesz az ébredés? Kassák már sorba szedte az Egy történelmi nap című versének végén, amikor a tömeg rájön, hogy a „kucséberként ígérő” fejedelem átverte: „Zűrzavar / menekülés / káromkodás / egymás taposása / s holnap / mindenki érzi /a kés pengéje / benne maradt a szívében”. Nem csak a sebészi…

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.