A horvátországi Lastovo és Ston amfiteátrumszerűen elhelyezkedő házai, olajfával és szőlővel szegélyezett utcái lenyűgöző látványt nyújtanak. A turisták elsősorban annak köszönhetik az élményt, hogy számos magán utazási iroda és az állam is egyre több pénzt költ a horvátországi turizmus új területeinek népszerűsítésére. Világszerte vannak turisztikai képviseleteik, amelyek az adott ország nyaralni vágyó lakosságának igényeit mérik fel. A direkt marketing pedig már ezeknek az információknak a birtokában indul – feleli Mili Razovic, egy megyei utazási közösség vezetője arra a kérdésre, hogy miként tud Horvátország helytállni, sőt előretörni a turisták meghódításáért folytatott versenyben.
– A televíziós reklámokra, kiadványokra fordított dollártízmilliókon túl a horvátországi politika kiemelt feladatai közé tartozik az autópálya-építés, amelynek célja – a munkahelyteremtésen túl – a turisták kiszolgálása – mondja Razovic az utóbbi évek fejlesztéseiről. – Nem kevés pénzt szánt az állam a sztrádára: a napokban adnak át több mint száz kilométernyi új szakaszt, pedig a nehéz terepviszonyok jelentősen drágítják a kivitelezés költségeit, hiszen alagutakra és hidakra van szükség.
Mili Razovic szerint Horvátország ettől nem számíthat ugyan robbanásszerű változásokra, de legalább ötszázalékos forgalomnövekedést remélhet az új sztrádaszakaszoktól.
Az építkezéseknek köszönhetően már az idén rövidebb idő alatt juthatunk el az Isztriai-félszigetre a Budapest–Zágráb–Rijeka útvonalon, illetve Dalmáciába a Zadar–Split felé vezető pályán. (Rijeka magyar neve egyébként a fülünknek talán ismerősebben csengő Fiume, Zadaré pedig Zára.) Ezzel elsősorban a környező országok turistáit vagy a vitorlázás szerelmeseit szeretnék rávenni arra, hogy akár egy-egy hétvégét töltsenek el az Adrián.
Az idegenforgalom horvátországi képviselői bíznak abban is, hogy javul a szálláshelyek kihasználtsága az elő- és utószezonban. Míg ugyanis a főszezonban kicsi a kapacitás, az elő- és utószezon mérlege még mindig elmarad más tengerparti országokétól. A főszezon sikerét mutatják honfitársaink körében a Magyar Turizmus Rt. adatai, amelyek szerint fő üdülési szezonban Horvátország a legkedveltebb utazási céllá lépett elő. Az ezredfordulón déli szomszédunk még csak a harmadik helyen állt ebben a rangsorban, a nyaralók 16 százaléka választotta Horvátországot, míg Görögországot 17, Olaszországot pedig 20 százalékuk.
Mindössze két éve szerepel rendszeresen a prospektusokban egy különleges település, az alig több mint ezer lakosú Lastovo, vagy ahogy a helyiek nevezik: Selo, azaz falu. A XVII. század óta érintetlen hely Dalmáciában, a Lastovo nevű szigeten található. A szigetet nem éppen mesebeli szám, a 46-os teszi különlegessé: 46 mező és 46 templom található rajta, 46 öböl veszi körül, a lastovói szigetcsoport 46 szigetből áll, területe 46 négyzetkilométer, partvonalának hossza pedig – a változatosság kedvéért – 46 kilométer. A sziget a második világháborút követően került újra az olaszoktól a horvátokhoz. Sokáig katonai támaszpont működött rajta, ezért hetven évig turisták nem jártak arra.
A szigettel azonos nevű település először olajfával és szőlővel szegélyezett, mediterrán hangulatú utcáival ragadja meg az odalátogató turistát. Majd szembeötlenek a házak melletti hatalmas és díszes kémények is.
– Mint Erdélyben a székely kapu, Lastovón a kémény mutatta a családok gazdagságát – lep meg ismereteivel Miho Litic atya, miközben a templomba tart. Pálmafa alatt várja a mise kezdetét Mile Rozic. A 82 éves ember ugyan soha életében nem járt a falu határain túl, de szerinte ez a legszebb hely a világon. Persze másként látják ezt a még itt maradt fiatalok. Szép, szép, szép – mondják, de képzeljük el, hogy az elmúlt hónap legnagyobb eseménye az volt, hogy velünk találkoztak.
– A szigeten a papok hosszú évszázadokon keresztül részt vettek a halászatban – ragadja vissza a szót Miho Litic atya. Egy XVII. századi feljegyzésről mesél, amely szerint akkor húsz pap élt itt, s mindegyiküknek volt szardíniafogó hálója. – Nincs ez ma sem másképp – teszi hozzá az atya.
Ma is él még a szigeten egy különleges népszokás, a poklade. Amikor a katalán kalózok megtámadták Korcsulát, hírvivőjüket, egy törököt Lastovóra küldték, hogy megadásra szólítsa fel az ott élőket. A szigetlakók felfegyverkeztek, a nőket pedig felküldték a Szent György-templomba, hogy imádkozzanak segítségért. Az égi segítség nem is késlekedett: a vihar összetörte a sziklákon a kalózok hajóit, a török hírvivőt pedig elfogták és megölték, majd szamárra kötve végighordozták a falun. Erre a napra emlékeznek a helybeliek, amikor homokkal kitömött szalmából babát készítenek – ez a poklade. Felöltöztetik, majd ünnepélyes kísérettel körbeviszik a falun. A sziklafalra szamár viszi fel, miközben a baba lábaira kötött petárdák sorra felrobbannak. Ekkor tetőz a faluban táncoló sokaság karneváli hangulata. Főként gyors városnézésre jönnek, de egyre többen – derül ki, amikor arról érdeklődünk, hogy mennyien keresik fel a Peljesac-félsziget bejáratát őrző két települést, Stont és Malit, azaz kicsi Stont. Az együtt is alig több mint hétszáz lakosú testvérvároskákat 1333-ban alapították a sziget legkeskenyebb, alig egy kilométer széles részén. A cél két erődváros felépítése volt a gazdaságilag értékes sólepárlók megvédésére, valamint annak megakadályozására, hogy az ellenség a szárazföld felől behatolhasson a félsziget mélyére. Hatalmas fal építésébe kezdtek, amely 3500 méteres hosszával Európa leghosszabb várfala. A kínai nagy fal után a világrangsorban a második helyet foglalja el. A teljes várrendszer megépítését csak 1506-ban fejezték be.
A sólepárlót a XIV. században építették Stonban, ez volt a Raguzai Köztársaság (a mai Dubrovnik) legfontosabb pénzforrása.
– Évszázadokon keresztül sóval kereskedtek errefelé, volt idő, mikor olyan árat adtak érte, mint az aranyért – ad történelmi betekintést alkalmi idegenvezetőnk, egy harmincas éveiben járó fiatalember. Ivica Hakstok épp ráér. Főállásban tengerész, mint a fiatalok többsége errefelé, és most itthon van.
Horvátország legkisebb és egyetlen olyan sólepárlója a stoni, amelyben hagyományos módon folyik a munka. Évszázadok óta ugyanaz a recept: napfény és kézi munka. Egyetlen gép sincs a helyszínen. A víz csatornákon keresztül érkezik a tengerből az előkészítő medencékbe, a lepárlás a további medencékben történik. A só általában júliusban kristályosodik. Ivica Hakstok olyan odaadással beszél a jó évjáratú sóról, mintha legalábbis a szőlőtőkén nevelt aszúról lenne szó. Amikor nincs túl sok eső, akár ötezer tonnát is kitermelnek. Exportra azonban ebből nem jut. Mali Ston lakói sólepárlás helyett osztrigatenyésztéssel foglalkoznak, ott ugyanis kevésbé sós a víz, mint Stonban, ahol ezek az állatok nem is élnének meg.
Általában az osztriga a specialitás a helyi éttermekben, ahol gyakran hétfogásnyi különlegességgel kápráztatják el a turistát. Elsőként természetesen osztrigát szolgálnak fel, majd ezt követi a kevesek számára ismert tengeri tojás. Neve ellenére ez egy kagylóféle, amelynek élénksárga színű húsát kell kiszippantani a héjból. Következik az olajos-citromos lébe áztatott rák és szardínia, majd az osztrigakrémleves, mindez kagylóban tálalva. Ezután jön az ínyencek gyomrát is megfekvő, fekete színű tintahalas rizottó, majd a garnélarák, a rántott ördöghal s a végén a kivételesen nem tengeri herkentyűből készült desszert. Felüdülés.
A két települést egyébként sohasem támadták meg. Ha ellenség nem is, de földrengés többször kárt okozott a házakban, legutóbb 1996-ban. Nagy tragédia nem történt, az építkezésnek itt ugyanis már évszázadokkal ezelőtt is szigorú szabályai voltak.
origo.hu
Megszólalt Jákob Zoltán a budapesti raktártűzről
