Bizottság – a nyíltság jegyében

Több millió oldalnyi titkos irat kerül az áprilistól létrehozott Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába. A dokumentumokat egy háromtagú bizottság vizsgálja át, melynek soros elnöke Gálszécsy András, egykori titkosszolgálatokat felügyelő miniszter. A titkos iratokról, a nemzeti érdekekről és a nyitottságról nyilatkozott lapunknak.

– Hogyan ellenőrzik az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába elhelyezendő titkosszolgálati iratok átadási mechanizmusait? Mi az ezt felügyelő bizottság feladata?

– Először azt kell tisztázni, hogy miként jött létre az iratátadást felügyelő bizottság. Tavasszal kért fel Medgyessy Péter miniszterelnök, hogy vegyek részt a bizottság munkájában. Egy nap haladékot kértem. Felhívtam Boross Péter exminiszterelnököt, aki egyébként a barátom, s ő azt tanácsolta, hogy fogadjam el a felkérést. A bizottság másik két tagját, Vida Istvánt és Sipos Leventét a Történettudományi Társaság részéről Kosáry Domokos elnök, illetve a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Vizi E. Szilveszter kérte fel. A bizottság feladata az, hogy figyelemmel kísérje a levéltár létrejöttét, illetve azt, hogy odaszállítják-e az iratokat, és hogy milyen iratokat szállítanak oda. A törvény azt mondja ki, hogy a jelenlegi titkosszolgálatoknál, valamint a Belügyminisztérium különböző szervezeti egységeiben tárolt, ’90 előtt keletkezett titkosszolgálati iratokat felül kell vizsgálni. Az első etap ez év augusztus 22-ig tart, az 1944-től 1970-ig keletkezett iratok felülvizsgálatára. Az adott hivatal főigazgatójának az instrukciója alapján dolgoznak a feldolgozó bizottságok.

– Milyen döntésekre lehet számítani?

– Háromféle döntést hozhat a főigazgató egy adott irattal kapcsolatban: az egyik az, hogy az iratot át kell adni az Állambiztonsági Történeti Levéltárnak, ami fölkerül egy kormányrendeletben megszabott listára. A második döntés az lehet, hogy az irat ma még mindig államtitkot tartalmaz. A harmadik eset lehet az, hogy a dokumentum olyan jelentőségű és fontosságú államtitkot tartalmaz, hogy el kell küldeni a Legfelsőbb Bíróság e célra kinevezett bírájának. Az első eset a legegyszerűbb: az iratokról jegyzékeket készítenek, a törvényben meghatározott határidőn belül értesítik a levéltár főigazgatóját és a felügyelőbizottságot, hogy iratszállításra kerül sor. A bizottság valamelyik tagja megjelenik az átadásnál, ellenőrzi azt, és jegyzőkönyvet készít. A második esetben a felügyelőbizottság kapja meg az iratjegyzéket. A helyszínen megvizsgáljuk az iratokat, s eldöntjük, hogy egyetértünk-e a főigazgató vagy a Belügyminisztérium döntésével. Ha egyetértünk, visszamaradhat az irat, mert olyan adatot tartalmaz, mely államtitoknak minősíthető. Ha nem értünk egyet, javasoljuk a főigazgatónak, hogy adja át az iratokat a levéltárnak. Ebben az esetben a főigazgató megkérdezheti az irat tartalma szerint illetékes felügyelő minisztert, hogy mit tegyen, és a miniszter dönti el, hogy mi lesz az irat sorsa. A levéltár főigazgatója a Fővárosi Bíróság kijelölt bírójához fordulhat, ha a visszatartani kívánt iratok valamelyikét az ő véleménye szerint a levéltárban kellene elhelyezni. A harmadik esetben a Legfelsőbb Bíróság bírája dönt, és az ő döntését nem lehet megfellebbezni. A mi bizottságunknak két funkciója van, egyrészt az iratátadást vizsgálja, másrészt az iratok titkosságáról dönt. Ezt szavazással teszi, a szavazás eredményét jegyzőkönyv rögzíti. A bizottság egyszerű szótöbbséggel dönt.

– Meddig fog tevékenykedni a bizottság ?

– 2005 júniusáig. Utána jelentést készítünk a munkáról, amelyet megküldünk az Országgyűlés elnökének, s az összes iratot átadjuk az Országgyűlés levéltárának. Egyedül ebből a jelentésből tarthat meg egy-egy példányt a bizottság három tagja, de ez a jelentés nem tartalmazhat államtitkot.

– Mekkora iratmennyiségről beszélünk most?

– Ezt nem tudom megmondani. A napokban nyilatkozott Tóth András államtitkár a televízióban, hogy most adják át az 1970-ig terjedő iratokat: ez – becslések szerint – hatmillió oldal. Ennek egy százaléka marad vissza. Körülbelül hatvanezer oldalt kell nekünk megnézni, hogy eldöntsük, mit javasolunk a titokgazdáknak. Ha a ’70-ig terjedő iratanyag ilyen nagy mennyiségű, akkor attól tartok, hogy a ’70 és ’90 közötti időszak iratanyaga vélhetően még több lesz. Hogy ezt a hatalmas mennyiségű iratot hogy fogjuk átvizsgálni 2005 júniusáig, arról fogalmam sincs.

– Az is feltételezhető, hogy az utolsó húsz év anyagából nagyobb mennyiséget akar visszatartani a mai titkosszolgálat?

– Nagyon valószínű, hogy itt már nem egy százalékról, hanem magasabb arányról lesz szó. Ahogy közeledünk az időben, ez az arány nyilván egyre magasabb lesz.

– Kutatásaim során találkoztam olyan esetekkel, ahol „életbevágó” ügyekben a titkosszolgálatok szerepe legalábbis vélelmezhető: Elbert János vagy Haraszti Miklós édesanyjának halálára gondolok. 1990 után indult-e belső vizsgálat ezekben az ügyekben?

– Az én miniszterségem alatt semmiféle ilyen vizsgálat nem indult, ezekről az ügyekről csak mint újságolvasó értesültem. Hogy a most átadott iratok között lesz-e olyan, ami erre utal, megerősíti vagy cáfolja a feltételezéseket, fogalmam sincs. Még nem láttam egy darabot sem az átadásra váró iratok közül. Az ön által említett esetekben egyes kutatók szerint a belső elhárítás vagy az akkor barátinak nevezett ország titkosszolgálatának „keze”, illetve közreműködése feltételezhető. Azt hiszem, a most átadandó iratok között kevés a valószínűsége, hogy bármi található az említett esetekből, most zömében a hírszerzés és a kémelhárítás iratait adják át. Egyébként ez unikum, mert nem tudok olyan esetről bárhol a világon, hogy bármelyik állam a hírszerzésére és kémelhárítására vonatkozó ilyen tömegű iratot átadjon a köznek. Az ilyen iratokat a demokráciákban levéltárban helyezik el egy bizonyos idő után.

– De ott az időhatár jóval hosszabb, 50, 80, 100 év, és nem 10–15 év.

– Van itt egy politikai dilemma, ami a rendszerváltás óta végigkíséri ezeknek az iratoknak a sorsát, hiszen a diktatórikus rendszerről egy többpárti parlamentarizmusra tértünk át. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy az említett iratok az előző rendszer közokiratai, s ezekből pontosan meg lehet rajzolni a rendszer képét.
Ez az érvelés politikailag nagyon jól hangzik, de úgy érzem, tévúton jár. A hírszerzés Magyarország érdekében zajlott a 70-es és 80-as években. Nagyon sok olyan gazdasági adatot, gyártási leírást, anyagvizsgálati jelentést sikerült a hírszerzésnek megszereznie, amiből az akkori magyar vállalatok terméket tudtak előállítani. Nem kellett devizát kiadni, és ez a magyar lakosság érdekét szolgálta. Ha viszont most ezek az adatok nyilvánosságra kerülnek, nagyon sok milliárd dolláros perekkel kellene számolni az országnak, szabadalombitorlástól kezdve sok mindennel kellene szembenézni. Nem hiszem, hogy a magyar lakosság érdekét szolgálná az, ha valamelyik multicég elkezdene pereskedni Magyarországgal, mert a nyolcvanas években sikerült megszerezni valamilyen gyártási eljárást. Tehát úgy gondolom, bőven vannak olyan adatok az iratok között, amelyek nyilvánosságra hozása kifejezetten sértené a Magyar Köztársaság és a magyar lakosság érdekeit.

– A felügyelőbizottság nem rendelkezik apparátussal, így önöknek kell minden kérdéses iratot megvizsgálni?

– Nekünk személyesen kell megvizsgálni, maga a törvény is bizottságot említ. Ennek a három embernek kell dönteni, hogy igaza van-e az irat birtokosának, ha vissza akarja tartani a dokumentumot. Ehhez semmilyen segítségünk nincs, csak a törvény, ami több pontban fölsorolja, hogy mik azok a szempontok, ami alapján döntenünk kell.

– Az iratok harmadik csoportja a Legfelsőbb Bíróságra kerül. A bíróság is kikérheti az önök véleményét?

– Mi nem is találkozunk azokkal az iratokkal, sőt a listával sem. Ez egy érdekes dolog, mert a törvényben egy párhuzamosság van. A Legfelsőbb Bíróság bírója nem nézheti meg a mi jegyzékeinket és az általunk megvizsgált iratokat sem. Érzésem szerint úgy dolgozunk egymás mellett, hogy van köztünk egy információs hézag. Nem ismerjük az ő munkáját, ő nem ismeri a mi munkánkat. És ha közben egy papír „elcsúszik” esetleg valamerre, azt egyikünk sem tudja.