Egyenlő – nem egyenlő

Tanult kollégám plagizál, véltem elhamarkodottan, amikor a Magyar Nemzet június 18-i számában rápillantottam Somogyi János „párton kívüli ügyvéd”, korábban az SZDSZ alaptó tagja, jelenleg a Magyar Helsinki Bizottság Emberi Jogi Tanácsadó Irodájának vezetője Kovács László egyenlő Kovács Lászlóval című cikkére. Az előadott történetet ugyanis, minthogy velem történt meg, egyszer magam is leírtam, és meg is jelent a Magyar Narancsban (1995. január 26., 4. szám).
A lényege annyi, hogy 1986 októberében elvették az útlevelem, és öt évre kizártak a külföldi utazásból, mert korábbi külföldi tartózkodásom alatt (így a rendőrségi határozat szövege) „a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő tevékenységet” folytattam. Egy évvel később a Magyarországra látogató amerikai külügyminiszter-helyettes – számos más emberi jogi sérelemmel egyetemben – szóvá tette ezt a politikai indíttatású szabadságkorlátozást is. A tárgyalás napján váratlanul felhívtak az amerikai nagykövetségről, és sürgős találkozót kértek. Az eszpresszóban a nagykövetség egyik vezető munkatársa várt, emlékezetem szerint a nagykövet helyettese egy kollégája társaságában. Fagyosan közölték velem, az amerikai külügyminiszter-helyettest a magyar külügyminiszter-helyettes arról tájékoztatta, az útlevelemet korántsem politikai okból vonták be, hanem azért, mert cserbenhagyásos gázolást követtem el. Mondjam meg őszintén, mi az igazság. Kínos helyzetben éreztem magam, hiszen általában nehéz bizonyítani, hogy valamit nem követtünk el. Szerencsére eszembe jutott, hogy a zsebemben van a jogosítványom. „Ha közlekedési bűntettet követtem volna el, elvették volna a jogosítványomat vagy legalább a jogosítványomat is.” A magas rangú diplomata egy rendőr alaposságával tanulmányozta az okmányt, megnyálazott ujjával megdörzsölte a bélyegzőt, majd döbbent arccal kijelentette: „De hiszen ez egy érvényes jogosítvány.” Nem volt mit felelnem. „Azt akarja mondani, hogy a magyar külügyminiszter-helyettes a szemébe hazudott az amerikai külügyminiszter-helyettesnek?” „Még az is meglehet” – válaszoltam feszengve, és ezzel véget ért a kínos találkozó.
Somogyi János nem orozta el szellemi tulajdonom, a történetet nem a Mancsból vette át. Vétlenségét egyértelműen bizonyítják tévedései. Például nem szólítottak fel, hogy hozzam magammal a vezetői engedélyem, a jogosítvány mint bizonyíték a helyszínen jutott eszembe. Somogyi szerint a történet amerikai szereplője Eagleburger külügyi államtitkár volt. Valójában Eagleburger 1989. március 20-án került ebbe a beosztásba. Én a tényeknek megfelelően John C. Whiteheadről írtam, aki 1987. november 12–14-én járt Budapesten. Kollégám valószínűleg tőlem hallotta a történetet, még azon melegében, érthető, ha tizenhat év múltán nem emlékszik minden részletre pontosan. Persze megkérdezhetett volna, hiszen egy irodában dolgozunk. De hát a csip-csup ténybeli és történelmi tévedések nem érintik a lényeget: Kovács László leleplezését.
Csakhogy ezzel is van egy kis bökkenő. A cikkem megjelenése után Kovács – akkor éppen külügyminiszter – odajött hozzám a Parlament folyosóján. „Nem emlékszem erre az esetre – mondta –, de ez persze nem jelent semmit. Amikor felkészültünk a tárgyalásokra, az effajta várható kérdésekre készen kaptuk a válaszokat a rendőrségtől vagy az állambiztonsági szervezettől, azt ismertettük, fogalmunk sem volt róla, hogy miről és kiről van szó. De mondd, biztos vagy benne, hogy az én nevemet mondták?”
Nem, rájöttem, hogy nem vagyok biztos. Külügyminiszter-helyettesről beszéltek, deputy secretary of state, nem kizárt, hogy név nem is hangzott el, csak én helyettesítettem be automatikusan a beosztást a névvel. „Öt külügyminiszter-helyettes volt akkor – mondta Kovács –, igaz, a nyugati relációért én voltam felelős, tehát a tárgyaláson részt kellett vennem, de minthogy Whitehead volt Schultz külügyminiszter első helyettese, a tárgyalópartnere csak az államtitkár lehetett.” Lehetséges tehát, hogy amit Kovács Lászlónak tulajdonítottam, azt voltaképpen a felettese mondta. Azaz Kovács László nem egyenlő Kovács Lászlóval.
K. Ferenc ellenben egyenlő velem, e sorok írójával. Nem értem, hogy a párton kívüli ügyvéd miért rejtjelezte a nevemet, amikor egy rólam szóló, tőlem hallott történetet vetett papírra. Egy magyarázatot tudok elképzelni. Nem kívánta megzavarni olvasói világszemléletét azzal, hogy egy közismerten megveszekedett liberális – akit a „polgári” tüntetők „SZDSZ-es!”, „Zsidó!” „Hazaáruló!” kiáltásokkal szoktak köszönteni – a nyolcvanas években nemzetközi aláírásgyűjtést szervezett 1956 harmincadik évfordulója alkalmából, és a rendszert bíráló cikket közölt a saját nevén a Wall Street Journalban. Ez nem illik bele abba a képbe, amely szerint a demokratikus ellenzék, amelybe annak idején Somogyi János is beletartozott, Aczél György segédcsapata volt, míg az igazi ellenállók némán szenvedtek, olyan némán, hogy legközelebbi barátaik sem tudhatták róluk, hogy ellenállók.
Whitehead budapesti látogatása idején egyébként a külügyi államtitkár H. Gyula volt.

A szerző volt országgyűlési képviselő (SZDSZ), a Magyar Helsinki Bizottság elnöke