Helytartócsere

Nem egy alkalommal vontak párhuzamot a szerencsére kimúlt szovjet birodalom hivatalosainak és lakóinak, valamint az Egyesült Államok tisztségviselőinek és polgárainak a magatartása között. E párhuzamok gazdagíthatók. Például azzal a hivatali optimizmussal, amely e két, egymástól lényegükben eltérő birodalmat benépesítők sajátja, illetve sajátja volt. A Szovjetunió történelmének legsötétebb idejében is sugárzott a szocializmus ragyogó jövőjébe vetett hittől. És e töretlen derűlátás gyakorlatilag a hatalmas, saját magát többszörösen túlélt birodalom végső összeomlásának utolsó pillanatáig tartotta magát hivatalos nyilatkozatokban éppen úgy, mint a „szovjet utca emberének” véleményében.
Az Egyesült Államokból sem hiányzik ugyanez a töretlen optimizmus. Ha csak Bush elnök hivatali idejének három merész külpolitikai kezdeményezésére gondolunk, vagyis az afganisztáni és az iraki háborúra, valamint a közel-keleti béketervre, nehéz a földi realitásokkal szembe néző hangokat hallani. Afganisztán az amerikai szótárban éppen úgy sikertörténet, mint Irak „felszabadítása”. És valószínűleg egyetlen amerikai külügyi vezetőt sem lehetne megnyilatkoztatni úgy, hogy ne fejezné ki meggyőződését az izraeli–palesztin viszály rendezésének rózsás esélyeiről. Holott mindhárom helyen a vízzel félig telt pohár inkább látszik üresnek, mint telinek. Nem is szólva arról, hogy a maradék víz gyorsan látszik párologni.
Afganisztánban az Amerika-barát Karzai-kormánynak a hatalma a fővároson kívül nemigen terjed túl. És hogy az amerikai megszállóknak – egyes sajtóértesülések szerint – már le kellett ülniük tárgyalni a megdöntött tálib rendszer képviselőivel, nem arra utal, hogy az idő az amerikaiaknak dolgozik. Ezt erősíti meg az az értesülés is, hogy Omar molláék tíztagú vezetést szerveztek, amely azon töri a fejét, hogy miként törlesszen. Irak – szemben a hivatalos verzióval – mindinkább tehertétellé válik az elnökválasztásra készülő Bushnak: ha a meggyilkolt katonák száma az eddigi ütemben nő majd, nehéz lesz a jelenlegi elnöknek tartania mostani népszerűségi mutatóit. Az izraeli–palesztin megbékélésnek pedig legfőbb akadálya az a Saron miniszterelnök, aki az illegális települések további illegális kiterjesztésével nyíltan mutat fityiszt az őt és az országot pénzelő amerikai elnöknek, és bebizonyítja a világnak, hogy ki az erősebb: ő vagy a béketervet támogató Egyesült Államok, az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország.
Ilyen háttér mellett már jobban érthetők Nancy Goodman Brinker amerikai nagykövet asszony optimista kijelentései az amerikai–magyar kapcsolatok kitűnőségéről, amelyet a magyar népre is vonatkoztatott. Ami a kincstári optimizmuson túlmutató valótlanság. És a magyar polgárok legalább felének az érzését sérti és meghamisítja. Ami a jobb forgatókönyv. A rosszabb pedig az, ha az Egyesült Államok itteni követe Magyarország ezen felét egyszerűen kihagyja számításából. Nancy Goodman Brinker ezt nem jól teszi. Politikai számításból, természetesen. És ez megmutatkozhat az ellenzék magatartásában például az Irakba küldendő katonák ügyében vagy akár egy olyan feltételezett, de akár valóssá válható helyzetben is, amikor egy így megsértett például nem értesíti a hatóságokat, ha véletlenül tudomására jut, hogy egy amerikai célpont ellen valakik merényletet készítenek elő. És ez már amerikai „vérre” megy. Márpedig a jelek szerint olyan időket élünk, hogy az Egyesült Államok nemigen engedheti meg magának, ha e földkerekségen száz és száz milliókat idegenít el, tesz ellenséggé, közöttük oly sok magyart is.
Az Amerika-ellenességet a ma feltétlen Amerika-barátok úgy állítják be, mintha az minden alapot nélkülöző, pszichikai betegség lenne, amelynek semmi köze sincs a valósághoz. Másoknak viszont úgy tűnik, hogy inkább az ilyen vádak hangoztatása utal pszichotikus tünetekre. Ugyanis a józan ész fényénél nem feltételezhetjük, hogy az Egyesült Államokat a muzulmán világ népe (és nem a Washington finanszírozásának köszönhetően működő, Amerika-barát arab kormányok) egyáltalában nem gyűlölné, az ellen nem akarna merényleteket elkövetni, ha Washington nem támogatná szinte korlátlan eszközökkel a palesztinok leírhatatlanul szörnyű elnyomását? Vajon átcsapott volna-e a magyar nép nagy részének 1990 előtt még jószerével érintetlen Amerika-barátsága Amerika-ellenességbe, ha nem látta volna karnyújtásnyi közelségből azt, hogy az ide érkező amerikai nagykövetek egész sora a legelutasítóbban viselkedik az Egyesült Államok korábbi barátaival és azok megválasztott képviselőivel, míg demonstratíve öleli át egykori ádáz ellenségeit? A szovjet–amerikai párhuzamoknál tartva, nem feltűnő az is, hogy éppen azon bérújságírók tollából nem olvashattunk tizenhárom év alatt egyetlen, ismétlem, egyetlen negatív szót itteni amerikai nagykövetekről, csak mértéktelen dicséretet akkor is, amikor egy amerikai nagykövet – Brinker – az egész magyar politikai elitet gyanúsította meg az antiszemitizmus máig egyetlen példával alá nem támasztott vádjával, akik ugyanilyen kritikátlanul, közundort és közmegvetést kiváltva dicsérték a korábbi helytartókat, a szovjet nagyköveteket?
A 168 Óra tegnapi, június 26-i számában éppen az a Heller Ágnes ír a „zsigeri antiamerikanizmusról” cikket, aki – mint Pesten mondják – minden volt, csak akasztott ember nem. Ő, akinek írásai egykor Sztálin, Lenin és Marx ajnározásától csordultak túl, és aki úgy adja ki egykori köteteit, hogy gondosan kiretusálja belőlük a XX. század legborzalmasabb totalitarizmusának ideológusaira és gyakorlóira utaló lábjegyzeteit, de ezt az operációt elhallgatja. Heller és társai most a történelmi antiamerikanizmust „zsigeri” antiamerikanizmusra keresztelik át, és nem magyarázzák meg, milyen az a „zsigeri” utálat, amely 1990 előtt még nem lakozott oly sok honfitársunk „zsigereiben”. Vajon „zsigeri” antiamerikanizmus-e az, amely annak láttán kapott újabb „löketet”, hogy a most távozott amerikai nagykövet elődje, Donald M. Blinken Horn Gyulát, a forradalom egyik vérbe fojtóját Washingtonban „konzervatív republikánusként” mutatta be; az ellenzék vezető politikusait kerülte, és amikor először találkozott Orbán Viktorral a Fidesz győzelmét hozó kampányban, a későbbi miniszterelnöktől két dolgot kérdezett: azt, hogy valóban antiszemita-e, és azt, hogy tényleg el akarja-e foglalni Erdélyt. Majd Blinken sokat sejtető nyilatkozatokat adott, amelyek azt sugallták, hogy a nemzetközi tőke a stabilitást szereti, nem pedig a ki tudja, mit hozó kormányváltást. Hogy az ezek hatására Amerikától elforduló magyar nép vagy az amerikai nagykövetek antiszemitizmus-fixációja esetében lehet-e nagyobb joggal beszélni „zsigerekről”, mindenki döntse el saját maga. Egy biztos: Amerika magyarországi helytartóinak azok lettek feltétlen barátai, akiket az 1990 utáni Egyesült Államok megérdemel.