Híd

Nagyon lázították a port a Kácsa utcában a gyerekek: a méta nevű játékban, amelynek legközelebbi rokonai a baseball és a krikett, bizony, sokat kellett futni. De hiszen mi volt ez a porfelhő a tengődi esőhöz képest, mely néven a táltos széllel érkezett homokvihart illették azok, akiknek esztendőnként részük volt benne. Mint ennek a három alaknak is, ni, akik nagyon célirányosan lépkednek a porlódi utcán, melyet a várost elnyelő árvíz előtt titokzatos módon még Liba utcának hívtak volt.
Messze-é kenyér né’kű? A kérdés egy napsugárdíszes ház előtti padról érkezett, egy deres harcsabajusz alól.
Csak ide, Becsey uramhoz kaszáé’, felelte az egyik tengődi ember, akinek szalma volt tűzve a kalapja mellé. Meg is álltak mindjárt a következő háznál, ahol egy esőverte, napszítta kasza hirdette a vasárus dicsőségét.
Nézhetöm a métát, kérdezte a gyerek, aki nagyon formázott az alacsonyabbik férfihoz.
Nézhedd, hangzott a felelet.
Szívem szerint ezt a kaszát vönném mög, mondta a fiatalabb férfi. A szalmaszálak megrezdültek a kalapján. Csak olyat tösznek ki, ami jó.
Félig mán mögötte a rézsda, legyintett a másik, és belépett az ajtón.
A szalmás kalapú követte: nem azért hívta ide kaszaválasztónak Tóth Jánost, mert annyira biztos lett volna a dolgában. A takácsmester, aki mindinkább aratógazdai keresményéből és tekintélyéből élt, megvárta, míg előkerül a vasboltos, aki ugyan nem hallott még harangozni egy Mikszáth nevű modernista íróról, de annál jobban üsmerte Tóth uramat.
Kaszát gyüttünk nézni, mondta köszönésképpen Tóth János. Ami azt jelentette: de nem biztos, hogy vöszünk is!
Hát nézzenek csak körül kendtök, mondta a kereskedő, és visszament a raktárba. Nem az ő idegeinek való volt, ami ezután következett.
A fiatalabbik férfi olyan gondolomformán kiválasztott egyet a mezők kardjainak rengetegéből, a szájához emelte, és rákiáltott:
Hukk!
De bizony a kaszapenge nem szólt vissza. Már nyúlt is a következőért. Letört a kalapja mellé tűzött szalmából egy gyufaszálnyit, megnyálazta, keresztben a kasza ormára tette – szépen hosszára fordult, mint a parancsolat.
János bátyám, ezt nézze mög!, mondta bizakodón.
Tóth János elővett a zsebéből egy krajcárt, lapjával végighúzta a kasza élén – az érme többször is megszaladt. Mindenesetre nem ragadt.
Ennél még éggy sarló is jobb, Mátyás, adta ki a verdiktet. Némi kedveskedés is volt e szóban, mert a kaszavásárlót eredetileg Mihálynak keresztelték. Belügyminiszteri engedéllyel változtatta meg a nevét Hugyozó Mihályról Hugyozó Mátyásra. Más baj nem volt véle.
Én azért bízok hozzá, erősködött a Mihályból lett Mátyás, de nem tudom möghatározni magamat, mögvögyem-é, vagy sé.
Ezért vagyok én itt, gondolta Tóth János. Mög azér’, mer’ a kendörvászon rőfjiér’ mán két kiló rozsot sé adnak, mondta benne egy másik hang.
Lekapta a kalapját, a pengét lapjával a fejére tette, és szó nélkül meghúzta a két végénél. A kasza elgörbült.
Válasszon kend, János bátya. Hugyozó Mihály belenyugodott sorsába. Pedig hasonlatos volt ez ahhoz, mintha feleséget választana neki az aratógazda.
Tóth János méltósággal nyomta a fejébe a kalapot. Hosszasan szemrevételezte a pengeerdőt. A szeme megállapodott egy fehéren csillogó kaszán, amely egy árnyalatnyival világosabb volt a többinél. Kézbe fogta, óvatosan végighúzta az ujjait az élén meg a fokán. Az arca nem árult el érzelmeket. Váratlanul rácsapott vele egy üllőre, és földobta a levegőbe. A penge tiszta, magas hangon zengett, mint az elsőáldozó lányok kórusa a templomban. Tóth János lehajolt érte az olajos, fűrészporral beszórt padlóra.
Ez lössz a’, mondta.
Erre a szóra a boltos is előkerült.
Hogy adi?, kérdezte Tóth János.
Ahogy tavaly. A vaskereskedő ezzel útját állta minden alkudozásnak. Mit volt mit tenni, fizetni kellett.
Mán tavaly is nagyon főcsapta az árát ez a vasáros, mondta odakünn az aratógazda az újkaszásnak.
Mintha még picillötte is vóna érte a pénzt! Hugyozó Mihály Mátyás az örvénél fogta a vállának támasztott pengét, akár egy kardot.
De evve’ e’vághatnád a csontját is, mondta a kaszaválasztó.
Odaértek a métázókhoz.
A régibül fűrészt csinyálok, mondta a megszépült nevű.
Palkó!
A gyerek az első szóra hozzájuk futott. Nem kérdezett semmit, akinek volt szeme, láthatta a kaszát, meg a tulajdonos büszke arcát.
Akarsz-é vasáros lönni, Palkó?, kérdezte Hugyozó Mihály, illetve Mátyás.
Akar a ménkű, mondta a fiú óvatosan. De magában egy nótát dúdolt imigyen:
Én mán többet nem kapálok, bótosinasnak állok…
Hát hun lössz az áldomás, Mátyás, kérdezte a gyerek apja.
Mög né bántódjék kend érte, de odahaza a Masa szülém bormérésibe. Nagyon möglelkölt a feleségöm, hogy még napszállat előtt otthon lögyek!
Tóth János megvetően hallgatott.
Amikor elindultak, Palkó közbekottyintotta:
És mi vóna, ha ez a kasza mégsé vágna majd röndösen?
Az apja kész volt a felelettel:
Ha nem úgy vág, ahogy köll, akkor vagy a kasza, vagy a kű, vagy az embör, vagy a fű az oka.
Hogy kétség ne maradjon, az embör szóra tette a hangsúlyt.
(Részlet a könyvhétre a Magyar Könyvklubnál megjelenő regény átdolgozott kiadásából)