Itt az „ócsítás”

Szocialista (és liberális) pénzügyminiszternek jó lenni. Ezt a konzekvenciát a két szocialista–szabad demokrata ciklus pénzügyi kormányzatának tevékenységéből vonhatjuk le, teljességgel megalapozottan. Sokan elképedtek, amikor tavaly a kormány százmilliárdokat fordított az inproduktív szférára szociális juttatás, nyugdíj-kiegészítés címén. Sokan elképedtek, mert tudták, hogy az elosztogatott százmilliárdok hiányozni fognak az állam kasszájából, s a rossz gazdasági mutatók miatt még csak jele sem mutatkozott annak, hogy a kormány honnan fogja visszavarázsolni a hiányzó pénzt.
Csak sejtések voltak, amelyek beigazolódtak: a kormány a kormányt adó két párt népszerűsítésére elköltött százmilliárdokat a mi zsebünkből veszi vissza. Megnyirbálták a közintézmények költségeit, s alkut kötöttek a jegybankkal a forint lebegtetési sávközepének az elmozdítására, ami – mint már említettük – annyit tesz, hogy ismét meggyengítik a nemzeti fizetőeszközt. Ha emlékszünk még, ugyanezt tette Bokros Lajos is. Megvont mindent, ami csak megvonható volt, és gyengítette a forintot. Ezért jó szocialista (és liberális) pénzügyminiszternek lenni. Mert megkapják a politikai felhatalmazást a sokkterápiához, ami jobbára abból áll, hogy egy piros tollal áthúznak minden olyan közkiadást, ami nem kedvükre való. Egy célszámot látnak maguk előtt, azt, amennyivel csökkenteni kell a kiadásokat. Nem igényel sok fantáziát ez a fajta pénzügyi kormányzás, ám általában komoly polgári felháborodást vált ki.
De hát hol vannak még a 2006-os választások? Ki emlékszik majd 2006-ban arra, hogy egy tűzforró nyár elején egyik pillanatról a másikra hirtelen megdrágult a nyaralás? Ki tartja majd számon, hogy milyen kormányzati intézkedés miatt emelkedett meg egyik pillanatról a másikra a devizaalapú lakás- és gépjárműhitelének a törlesztőrészlete? A forint gyengítésével több forintot kell kiadni a dollárért, amellyel a Mol Rt. a nyersolajért fizet az orosz szállítóknak, ami miatt viszont az üzemanyagok ára drágul. S ha az üzemanyag drágul, minden drágul: liszt, kenyér, hús, utazás.
Ezek után azt nyilatkozni egy ország színe előtt, hogy a kormány intézkedésének a munkavállalók a legnagyobb nyertesei, enyhén szólva is cinizmus. Mert mit nyertünk? Többet kell fizetnünk a horvát panziótulajdonosnak, mint tavaly, és többe kerül a kuna? Hogy drágul minden importtermék az üzemanyagoktól az élelmiszereken, ruházati cikkeken át az elektronikai termékekig? Hogy megemelkedik a devizahitelek terhe? Mi ebben a nyereség?
Mintha visszaforgott volna az idő 1995-re. Ugyanazok a módszerek és ugyanaz a cinikus retorika jellemzi a Medgyessy-kormányt, mint a Horn-kormányt. De mitől is különbözne elődjétől a mostani szocialista–szabad demokrata kabinet, ha jószerével ugyanaz a klikk gyakorolja a hatalmat, mint 1994 és 1998 között, ugyanaz a klikk regnál ismét, amelyik a rendszerváltás előtt is hatalmon volt. Mitől változtak volna meg a módszereik?
Semmitől. Mindenki átszámolja még egyszer, s ha módja van rá, megtoldja még egy kevéssel a nyaralásra elkülönített pénzt, aki vásárolni szeretne, netán hitelei vannak, mélyebben nyúl a zsebébe, a nyugdíjasok tudomásul veszik, hogy a nyugdíjemelésük ismételten csak ígéret maradt, s megy tovább az élet a maga módján. Ki emlékszik már arra, hogy alig egy évvel ezelőtt itt „ócsítást” ígértek?